A bőséges és édes nápolyi reggeli után a nagynéni kézen fogta Benit, és elindultak a város egyik legszebb helyére: a Királyi Palotához és a hatalmas Plebiscito térre. Amikor odaértek, Beni elképedve nézett körbe. A tér olyan hatalmas volt, hogy úgy érezte, akár száz sündisznó is kényelmesen elférne rajta! Mindenhol gyerekek futkostak, labdáztak, nevetgéltek. Egy idős hölgy, aki fehér kalapot viselt, figyelte és vigyázott rájuk mosolyogva. Turisták sétáltak, fényképeztek. Selfiztek folyamatosan. Minden pillanatban történt valami érdekes.

A nagynéni lehajolt Benihez, és komolyan, de szeretettel mondta:

– Beni, most itt maradsz ezen a téren, amíg vissza nem jövök. Ne menj el innen, rendben?

Beni bólintott nagy komolyan, még egy kis kézfogással is megígérte.Nem telt el sok idő, a gyerekek észrevették a kis jövevényt. Mosolyogva odamentek hozzá, és rögtön maguk közé hívták. Nem számított, hogy Beni egy sündisznó, Nápolyban a barátság mindennél fontosabb!

Egy kislány, akinek göndör fekete haja volt, így szólt:

– „Guagliò!” – így hívják itt a gyerekeket, mintha azt mondanánk: „Hé, kölyök!”

– Hé, te vagy az új barátunk? Akkor játszunk a Titkos Átjáró játékkal. A Benvenuto (Isten hozott) játékkal.

Beni kíváncsian pislogott.

– Mi az a Titkos Átjáró? – kérdezte.

Egy kisfiú lelkesen magyarázni kezdte:

– Látod ott azt a két hatalmas lovat a palota előtt? Régen az volt a szokás, hogy aki becsukott szemmel át tudott menni köztük anélkül, hogy elesett volna, annak valóra vált egy kívánsága!

– De csak akkor működik – tette hozzá egy másik.

- ha közben egy titkos szót suttogsz!

Beni szemei izgatottan felcsillantak.

– Megpróbálhatom én is?

– Persze! – kiáltották a gyerekek, és mosolyogva vezették Benit egy különleges helyre a téren, a Királyi palota bejáratánál található őrbódé elé. Egy kis kerek kő volt a földön megjelölve.

– Innen kell indulni! – magyarázta egy kisfiú, miközben egy kendővel óvatosan bekötötte Beni szemét.

– Most pedig csak egyenesen kell menned, egészen a két ló közé!

Beni mély levegőt vett, és kis tüskés tappancsaival óvatosan elindult. Közben halkan suttogta a szót, amit a gyerekek tanítottak neki:

– „Coraggio!” – azaz „Bátorság!” olaszul.

Egy-két bizonytalan lépés után hirtelen friss tengeri szellő fújta meg a bundáját, és érezte, ahogy a nap melegíti a tüskéit, és a tenger illata simogatja az orrát. Megindult bátran előre… végül úgy érezte, hogy sikerült, de amikor levette a kendőt, csalódottan látta, hogy messze elkerülte a két lovat.

Lesütötte a szemét, kicsit szomorúan sóhajtott.

– Nem sikerült… – mondta halkan.

A gyerekek azonban rögtön köré gyűltek, mosolyogtak, és egy kislány barátságosan megsimogatta a fejét.

– Ne búsulj, Beni! – nevetett. – Tudod, még senkinek sem sikerült! Ez egy régi, varázslatos próbálkozás!

Egy másik kisfiú leült mellé a tér kövére, és mesélni kezdett:

-Ne légy szomorú, Beni! – nevetett. – Tudod, még senkinek sem sikerült! Ez egyfajta varázslatos játék. Vannak, akik azt mondják, hogy régen Margherita királynő kihívást intézett a szabadságra vágyó foglyoknak. Nekik is meg kellett próbálniuk azt, amit te, de senkinek sem sikerült, talán egy aprócska átok miatt, vagy a tér egyenetlenségei miatt, amik nem engedik, hogy tökéletesen egyenesen sétáljanak.

– De nem számított – folytatta a fiú –, mert a próbálkozás volt a fontos, nem a siker!

Beni szíve megmelegedett a történet hallatán. A kudarc hirtelen már nem is tűnt olyan szomorúnak. Hiszen ő is bátran próbálkozott – és ez volt a lényeg!

– Legközelebb újra megpróbálom! – jelentette ki határozottan.

A gyerekek ujjongva tapsoltak neki, és újabb vidám játékba kezdtek a tér közepén.

Az idő gyorsan elszaladt a gyerekek körében, a sok játék közben. Egy pillanatra sem álltak meg. Egyik játék követte a másikat, mint a

‘a strummolo – egy pörgettyű fából és madzagból –, ezt követte a

‘e palline, kis üveggolyókkal játszott játék, vagy a

‘o ruzzolo, ahol kis korongot gurítottak a földön, versenyezve, ki jut messzebb, és még sok más.

A nap már ferdén sütött a Plebiscito térre, a kövek aranyszínben csillogtak. Beni a kis csoporttal a Királyi Palota elé sétált, és megálltak a hatalmas homlokzat előtt.

– Nézd csak, Beni! – mutatott felfelé Antonio. – Ott fent sorakoznak Nápoly királyai!

Beni felpislantott: nyolc szobor nézett vissza rá fentről, komolyan, mégis méltósággal. Mindegyiknek más volt a ruhája, más a koronája – mintha mind a város egy-egy fejezete lett volna.

Gennaro kezdte a mesélést:

Ruggero, a Normann király

– Ő volt az első, aki erős várost épített a tenger mellé. Várakat, tornyokat, falakat emelt, hogy Nápoly biztonságban legyen.

– Olyan volt, mint egy nagy testőr! – mondta Beni elismerően.

Anna folytatta:

II. Frigyes, a Tudós Császár

– Ő nemcsak uralkodó, hanem filozófus is volt. Iskolákat és könyvtárakat alapított, és azt mondta: „A tudás erősebb, mint a kard.”

– Akkor ő lehetett volna a sündisznó professzorom! – nevetett Beni.

Giovanni vette át a szót:

I. Károly , az Anjou-házból

– Ő Franciaországból jött, palotákat és templomokat építtetett, és a francia sütemények titkát is elhozta Nápolyba.

– Akkor neki köszönhetem, hogy ilyen finom a reggeli nápolyi! – ujjongott Beni.

Carmelina lelkesen folytatta:

Aragóniai Alfonz, a Tengerek Királya

– Ő építtette a Castel Nuovót a kikötőnél, és azt mondta: „Nápoly szíve a tenger.”

– Akkor ő biztosan barátkozott volna a halakkal is! – tűnődött Beni.

Sandro, szemüvegét megigazítva, folytatta:

V. Károly, a Habsburg császár

– Neki köszönhetjük, hogy a város falait megerősítették, amikor sokan akarták elfoglalni Nápolyt.

– Olyan, mint egy tüskés sündisznó, aki védi magát! – nevetett Beni.

Lina mosolyogva mutatott a következőre:

III. Károly, a Bourbon király

– Ő építtette a Királyi Palotát, ahol most is állunk. Szerette a művészetet, és azt akarta, hogy Nápoly gyönyörű legyen.

– Akkor neki köszönhetem ezt a szép teret is! – mondta Beni boldogan.

Francesco mesélte a következőt:

Joachin Murat, a Bátor Király

– Napóleon sógora volt, aki modernizálni akarta a várost. Azt mondta:

„Nápoly népe szabad nép legyen!”

– Ő biztosan szerette a gyors lovakat! – nevetett Beni.

Végül Carmen mutatott az utolsó szoborra:

II. Viktor Emánuel, az Egység Királya

– Ő lett az egyesült Olaszország első királya. Az ő idejében Nápoly újra az ország szívévé vált.

– Ő lehet a koronás békejelkép! – mondta Beni csillogó szemmel.

A gyerekek leültek a tér közepén. A szobrok fölött a napfény narancsszínűre váltott, és úgy tűnt, mintha a királyok arcán apró mosoly suhanna át.

– Van még egy történet is – tette hozzá Federico titokzatosan. – Amikor ezeket a szobrokat idehozták, a király azt kérdezte: „Hol van a kilencedik?” A szobrászok egymásra néztek, és mind azt mondták:

– „Nem én voltam… nem én voltam, hanem ő!”

Azóta is, ha Nápolyban valaki hibázik, csak ennyit mondanak:

– „Nem én voltam, hanem ő!”

És mindenki nevetni kezd.

Beni mosolyogva nézett fel a kőóriásokra.– Szerintem ezek a királyok még most is vigyáznak a városra. És aki felnéz rájuk, annak ők is visszamosolyognak egy kicsit.

A szél lágyan fújt a tenger felől, a nap lassan lebukott, és a palota ablakain aranyló fény csillant meg. Beni halkan megszólalt:

– Tudjátok mit? Szerintem a bátorság, a tudás meg a humor… az a három dolog, az igazi koronája Nápolynak.

– Ezt ki mondta? – kérdezte Bea.

A szobrok csendben álltak, de mintha az egyik – talán a nagyorrú Frigyes – halkan válaszolt volna:

– „Nem én voltam… nem én voltam, hanem ő!”

És a tér újra megtelt nevetéssel.