A késő délutáni nap aranyszínű fénye végigsimított a Piazza Plebiscitón, ahol a gyerekek körben ültek, nevetgélve, beszélgetve, mintha a világon semmi dolguk nem volna, csak élvezni a nyár illatát. A turisták mosolyogva kikerülték őket.

Ekkor megjelent Beni nénikéje. Arcán az a derűs mosoly ült, amitől az ember rögtön biztonságban érzi magát.

— Szervusztok, caruzze mie (drágáim)! — mondta vidáman.

— Beni, indulnunk kéne… de hát ti nem vagytok éhesek?

Egy pillanat csend, majd a gyerekek egyszerre kiáltották:

— Dehogynem! Farkaséhesek vagyunk!

Beni nénikèje kacagott, s a napfény megcsillant a szemüvegén.

— Akkor tudjátok mit? Legyen pizza! Mit szólnátok egy igazi Pizza Margheritához?

A gyerekek felujjongtak, mintha ajándékot kaptak volna.

— Igeeeen!

Miközben Beni nénikèje elindult a közeli pizzázó felé, a gyerekek ismét körbe ültek. A délután már enyhébb lett, a nap sugarai hosszú árnyékokat vetettek.

— Miért hívják Margheritának a pizzát? — kérdezte Beni.

Giovanni elmosolyodott.

— Tudjátok, ez egy királyné neve volt — Margherita di Savoia. Réges-régen élt, és nem olyan volt, mint a mesék szigorú királynői. Ő mosolygott az emberekre, amikor az utcán járt, segített a szegényeken, és szerette megismerni az országát.

— Ő is evett pizzát? — kérdezte Beni tátott szájjal.

— Hát persze! — felelte Federico.

— Amikor Nápolyba látogatott a férjével, Umberto királlyal, a város népe izgatottan várta. A pizzamester, Raffaele Esposito, aki akkoriban a legjobb volt Nápolyban, háromféle feltéttel készítette el a pizzát a királynénak: piros paradicsommal, fehér mozzarellával és zöld bazsalikommal.

Margherita királyné mosolyogva mondta: „Olyan, mint az olasz zászló!” Aztán kóstolt… és az íze annyira elnyerte a tetszését, hogy megkérte Espositót, nevezze el róla a pizzát. Így lett a Pizza Margherita, a királynő ajándéka a népnek.

A gyerekek szinte látták maguk előtt a gyönyörű királynét, aki egyszerű, fehér ruhában, kedvesen mosolyogva kóstolja a pizzát a nápolyi utcákon.

Ekkor már érezni lehetett a frissen sült tészta illatát, ami a levegőben úszott. Beni nénikéje érkezett meg, karjában gőzölgő dobozokkal.

— Megjött a vacsora! — mondta vidáman, miközben gyorsan szét is osztotta a gyerekek között.

Amikor Beni kinyitotta a dobozt, csodálkozva nézte: a pizzák nem voltak kerekek, hanem négyrét hajtva pihentek a papírban.

— Ez mi? — kérdezte Beni.

Sandro mosolyogva felemelte az övét.

— Ez, Beni, a pizza portafoglio, vagyis „pénztárca-pizza”. Tudod, Nápoly utcái mindig tele vannak emberekkel. Mindenki siet: a halász a piacra, a gyerek az iskolába, a zenész a térre. De ha megéheznek, nem ülnek be étterembe, hanem vesznek egy pizzát, amit összehajtanak, mint egy pénztárcát, és kézben eszik. Gyors, forró és finom — mint maga a város!

A gyerekek nevetve bontogatták a papirost. A mozzarella nyúlt, a bazsalikom illata körbelengte a kertet.

— Hmm, ez tényleg csodás! — mondta Beni, és nagyot harapott.

Beni nénikéje bólintott.

— A nápolyi pizza mindig különleges — folytatta.

— A tésztáját csak lisztből, vízből, élesztőből és sóból készítik. Hosszú órákig pihentetik, hogy könnyű legyen, mint a felhő. Aztán forró, fatüzelésű kemencében sütik meg — ott, ahol a lángok táncolnak a tésztán, és egy perc alatt aranybarnára pirítják. Kívül ropogós, belül puha… igazi csoda.

Ahogy beszélt, a gyerekek szinte hallották Nápoly hangjait: a zenét, a kacajt, a tenger hullámait, és a pizzák pattogását a kemencében.

— Képzeljétek el — mondta Beni nénikéje,

—amikor Margherita királyné először evett pizzát, az emberek azt érezték: most már mindenki ehet olyat, mint a királyok. Ő nem a palotákban akart élni, hanem az emberek között. Szerette a népét, és a pizza lett a szimbóluma annak, hogy a legegyszerűbb dolgokban rejlik a legnagyobb boldogság.

A gyerekek csendben majszolták a pizzát, arcukon elégedett mosollyal. A nap lassan lebukott és az utcáról már hallatszottak a szülők hangjai, ami a tèren visszhangzott:

— Federicooo! Linaaa! Giovanni, Sandro, Anna, gyertek haza!

A tér megtelt a búcsú integetésével, a langyos esti széllel és a friss bazsalikom illatával. Beni nénikéje összeszedte a papírokat, Beni pedig még egyszer visszanézett a térre, ahol az imént még kacagott a társaság.

Végetèrt egy varázslatos nap — a nap, amikor megtudták, hogy a pizza nemcsak étel, hanem történet, szeretet és egy darabka Itália. Megismertèk Margherita királynét, aki valaha egy egész országot mosolyra fakasztott ès ma is ott van minden egyes szeletben, amit örömmel falatozunk.