Másnap reggel Beni izgatottan ébredt.A napfény bekúszott a kis szobájába, és a nyitott ablakon át a tenger sós illata meg a sirályok vidám kiáltozása töltötte be a levegőt. A nagynénje mosolyogva lépett be:

– Itt van Peppe, Beni! Menj, játssz a barátoddal, fedezzétek fel a tengerpartot!

Beni szinte kiugrott az ágyból örömében. Gyorsan megreggelizett, és már rohant is a térre, ahol Peppe várta egy fakó, kék labdával a kezében.

– Andiamo, guagliò! – Menjünk, kölyök! – kiáltotta Peppe, és elindultak együtt lefelé a szűk kis utcákon, a Spaccanapoli színes, illatos forgatagán át, egészen a tenger felé.

A parton hatalmas kövek sorakoztak, közöttük apró rákok szaladgáltak ide-oda. A víz áttetsző volt, a napsugarak táncoltak a hullámokon. Peppe ledobta a cipőjét, és mezítláb rohant a víz széléhez, Beni pedig követte – tüskéi vidáman libegtek a szélben.

– Guarda! – Nézd! – mutatott Peppe egy apró halrajra, amely ezüstösen villant meg a vízben.

– Ez itt a tenger varázsa!

Aztán Peppe egy kis kagylót szedett fel, és átnyújtotta Beninek:

– Ezt vidd haza, szerencsét hoz!

Beni mosolyogva elvette, és közben új szavakat tanult olaszul ès a nàpolyiak nyelvèn:

– Mare – O'mare - tenger,

– Pesciolino - Pisciulillo – kishal,

– Conchiglia – Cunciglia - kagyló.

Később a két kisfiú homokvárat kezdett építeni – de nem akármilyet! Egy igazi tengeri kastélyt, tornyokkal, árkokkal és kis alagutakkal.

Ahogy ott csodálták a várat és a hozzá tartozó kis várost, amit építettek, Beni gyomra halkan megkordult.

– Peppe – súgta nevetve –, nagyon éhes vagyok!

Peppe kuncogva bólintott.

– Gyere!

Gyorsan átszaladtak egy kicsi, illatokkal teli utcácskába, ahol egy öreg bácsi, egy pizzaiolo, épp frissen sütötte a pizzákat egy nagy kemencében. De nem ám azokat a hatalmas karikákat, amik lelógnak a tányérról, hanem kisebbeket – amiket könnyebb volt elvinni. Reggelire és uzsonnára is tökéletesek voltak.Jóízűen falatozni kezdtek.

Peppe nagyon izgett-mozgott, ami azt jelentette, hogy már alig várta, hogy megosszon valami kis titkot az új barátjával. Hozzá is kezdett:

– Te tudod, Beni – kezdte súgva,

-a nápolyi matrózok régen hittek abban, hogy a tenger mélyén létezik egy titkos város?

Beni szemei nagyra kerekedtek.

– Titkos város? – suttogta vissza.

– Igen! – bólintott Peppe.

– Azt mesélik, hogy a mély, kék tenger alatt ott van egy elfeledett város. A házai korallból és gyöngyökből épültek, az utcákat pedig aranyhomok borítja.

– És kik élnek ott? – kérdezte Beni csillogó szemmel.

– A jó szívű, kedves sellők! – felelte Peppe lelkesen.

– Gyönyörű sellők, akiknek haja úgy csillog, mint a napfény a vízen. Ők vigyáznak a városra, és éjszakánként, amikor a hold tükörképe megjelenik a vízen, dalokat énekelnek – olyan szépeket, hogy még a halak is táncolni kezdenek tőlük!

Beni teljesen elmerült a történetben.

– És a matrózok is hallották a dalukat? – kérdezte halkan.

– Bizony, hallották! – folytatta Peppe.

– Ha valaki tiszta szívvel hallgatta őket, azt a sellők megjutalmazták: vezették a hajóját a legjobb halászhelyekre, vagy megóvták a vihartól. De ha valaki kapzsi volt, vagy bántotta a tengert, annak elzárták az utat, és eltévedt a habok között.

Beni mélyet sóhajtott.

– Én jó leszek a tengerhez! – ígérte.

Peppe mosolygott.

– Ezért is találtad ma ezt a kis kagylót! – mondta, és megpöckölte Beni markában szorongatott ajándékot.

– Talán egy sellő küldte neked, hogy köszönjön! De a sellők között, nagyon régen, volt három testvér, akik nem szerették a hajósokat és mindig azon voltak, hogy a dalukkal arra ösztönözzék őket, hogy a matrózok vizbe vessék magukat és a hajóik a sziklás partra csapódjanak.

-Beni, szeretnél hallani róluk hallani egy régi-régi történetet... és arról, hogyan született meg Nápoly?

Beni persze rögtön bólintott, kíváncsi szemei csillogtak.

Peppe mély levegőt vett, mintha maga is a mese világába lépne:

-nagyon régen, amikor még hősök és kalózok hajóztak a tengereken a tengerben sellők éltek. Közülük a legszebb és legszelídebb Partenopea volt. De testvérei, akik mindig valami csinytalanságon törték a fejüket, rábeszélték, hogy gyönyörű énekével próbálja elbűvölni a hajósokat, hogy hajójuk a sziklákra fusson. Ez sokszor meg is történt, így a hajóval utazó kereskedők, de maguk a kalózok sem szerettek már ezekre a vizekre evezni. De az utazók között volt Odüsszeusz is, aki okos volt: a társai fülét viasszal tömte be, ő pedig magát az árbóchoz kötöztette, hogy hallja az éneket, de ne ugorjon a vizbe a sellők énekènek a hatàsàra. Partenopea, amikor látta, hogy az éneke nincs hatással erre a hajóra, üldözőbe vette a hajót, amikor a nápolyi partszakaszra ért, innen nem messzire ahonnan ülünk, elfáradt és a partra vetette magát. Beni tátott szájjal hallgatta.

 A legenda szerint , ott ahol Partenopea a szárazföldet megérintette, ott született a város: Nápoly – vagy ahogy régen hívták: Partenope.

Peppe folytatta:

-ès nemcsak a város született meg, hanem felépült egy különleges vár is:

a Castel dell’Ovo, azaz a Tojásvár. Tudod, miért hívják így?

Beni kíváncsian nézett Peppére.

– A legenda szerint a költő és varázsló, Virgilio elrejtett egy varázstojást a vár falai alá. A tojás ereje védte meg a várat és a várost: amíg a tojás épen marad, Nápoly is biztonságban van! De ha a tojás eltörne… hát, akkor nagy baj érné a várost.

Beni kicsit összehúzta magát a gondolatra, de Peppe gyorsan megnyugtatta:

– Ne félj! A tojás jól el van rejtve, és a városlakók évszázadok óta vigyáznak rá.

Miután Peppe elmesélte Partenopea történetét, Beni még sokáig nézte a végtelen tengert. A hullámok olyanok voltak, mintha suttognának valami régi, titkos mesét.

– Peppe – szólalt meg végül halkan Beni

- te hallottad már Partenopea énekét?

Peppe elmosolyodott.

– Nem egészen úgy, ahogy a legendák mondják… de néha, amikor nagyon csend van, és a szél a tengerről fúj, mintha valami szomorú, szép dallamot sodorna. Azt mondják, az az ő éneke.

Beni elgondolkodott.

– És a vár, a Tojásvár… tényleg ott van a varázstojás? – kérdezte kerek szemekkel.

– Igen! – bólintott bölcsen Peppe.

– Nagyon régen Virgilio elrejtette a tojást a falak alá. Ezért hívják a várat Castel dell’Ovónak. De senki sem tudja pontosan, hol van a titok!

Beni izgatottan felpattant.

– Akkor menjünk el megnézni! Megkeressük a várat! Hátha Partenopea is hagyott ott valami üzenetet nekünk! De csak jót, nem rosszat.

Peppe kuncogott.

– Benissimo! – kiáltotta. – de legközelebb, ma már későre jár. Csak vigyázz, nehogy Partenopea éneke elbűvöljön, mint a régi hajósokat! – mondta tréfásan, és megcirógatta Beni tüskés kis fejét.

Beni elnevette magát, aztán a tenger felé fordult, és halkan suttogta:

– Én nem félek… Partenopea biztosan jó hozzánk.

A nap lassan lebukott a víz mögé, a tenger pedig csendesen mormolta örök meséjét a két kis barátnak.