Egy napsütéses délutánon Beni kosarával ugrándozott végig Nápoly kacskaringós utcáin. A levegőben friss kávé illata keveredett a forró ostyáéval – mintha az egész város egyetlen óriási süteményből készült volna.

– Csokoládé… mogyoró… ostya… – motyogta Beni, ahogy megnézte a bevásárlólistáját. – Ez valami nagyon finom lesz!

A tér sarkán már várta legjobb barátja, Gennaro, kezében egy fényes, rózsaszín papírcsomaggal.

– Siess, Beni! – kiáltotta izgatottan. – Sofia néni ma elmeséli nekünk a nápolyi rózsaszín titkát is!

A kis sütöde ajtaja csilingelve tárult ki. Sofia, Nápoly legédesebb mosolyú ostyakészítője épp egy aranyló ostyalapra simított puha, illatos mogyorókrémet.

– Ciao, piccerè! – fogadta őket.

– Ma elmesélem nektek, miért hívják a nápolyit nápolyinak… és mit rejt a rózsaszín csomagolás varázsa.

Beni megállt, és hegyezni kezdte a füleit.

– Tudtam! – súgta.

– A rózsaszínnek is titka van!

– Kezdetben, még az 1800-as években – kezdte Sofia,

– egy Avellino nevű falucskában élt egy kislány, Lucia, aki olyan jól értett a mogyorókhoz, mintha beszélgetni tudott volna velük. A mogyorófák nála jobban senkire sem hallgattak. Lucia minden nap gyűjtött egy marékkal, és kiment a dombtetőre álmodozni. Egy napon így szólt:

– Bárcsak megmutathatnám a mogyoró igazi ízét az egész világnak…És a szél meghallotta. Másnap vásárosok érkeztek, akik megvették a falu mogyoróját, és elvitték messzire, át hegyeken és völgyeken, egészen Ausztriáig, ahol egy fiatal mester, Josef Manner, új édességen törte a fejét.

Öt réteg ostya, négy réteg mogyorókrém – és amikor megkóstolta, felkiáltott:

– Ez az íz maga Nápoly napfénye! Így legyen nápolyi a neve!

És így nevezte el az édességet: Napolitaner, vagyis nápolyi.

Azóta is, amikor bárki megeszik egy nápolyit, egy kicsit a dél-olasz napot, a tenger illatát és az avellinói mogyoró zamatát is megízleli.

Beni nagyot sóhajtott.

– Szóval… a nápolyi nem csak édesség, hanem egy darabka történelem is!

– Bizony – bólintott Sofia.

– És minden rétegében ott van a barátság: Nápoly, Bécs és az egész világ között.

– De miért rózsaszín? – drukkolt elő a kérdés Beniből, aki már nem tudta visszatartani kíváncsiságát.

– Ez az édesség mosolyt érdemel – folytatta Sofia.

– Adjunk neki olyan színt, amely mindenkinek örömet hoz! – gondolta Josef, és így lett a következő csomagolás rózsaszín – olyan szín, amely még a borús napokat is felderíti.

Az emberek – még mielőtt kibontották volna – már a csomagolás színétől egyszerűen jobb kedvűek lettek. Mintha minden csomagba csempésztek volna egy csipetnyi derűt is.

Beni csillogó szemmel nézett a papírra.

– Akkor… a rózsaszínnek is van jelentèse?

– Az bizony – bólintott Sofia. – A szeretetè.

– Mi is készíthetünk nápolyit? – kérdezte reménykedve Beni, nagy mogyorószínű szemeivel.

– Ha szeretnétek, menjetek kezet mosni! – nevetett Sofia.

Elővarázsolt két kis barna kötényt, a két lurkó pedig nagy izgalommal fogott hozzá az ostyák kenéséhez. A konyha hamarosan megtelt mogyoróillatú gőzzel és kacagással. Beni és Gennaro ügyetlenül, de boldogan rétegezték a saját kis nápolyijukat, miközben Beni dúdolni kezdett:

Roppan az ostya, fénylik a krém,benne a napfény, tenger és remény.

Mogyoró, ostya, rózsaszín szín,mindent megédesít, ami volt és lesz megint!

Amikor az este lecsendesedett, és a csillagok fényesen vibráltak a Vezúv fölött, Beni a pultra könyökölt, morzsás orrocskáját nyalogatva.

– Ma megtanultam valamit – szuszogta elégedetten.

– A nápolyi nem csak édesség. A nápolyi egy történet… és rózsaszín a mosolya.

És ahogy a városon át újra végigúszott a mogyoró édes illata, a kis sündisznó mosolya még a csillagoknál is fényesebben ragyogott.