Zuhogott az eső, amikor Beni kinyitotta a szemét, és egy kicsit el is szomorodott. Nápolyban olyan ritkán esik, s ő annyira szeretett volna kint játszani a ház előtt.

-Mit fogok ma csinálni…? - morfondírozott.

A nagynénje azonban megsimogatta a kis buksiját, és mosolyogva kérte:

– Beni, segítenél ma nekem ? Le kéne hozni a padlásról néhány dobozt. Délután jön egy régiségkereskedő.

Beni felcsillant. Imádott kutakodni, felfedezni régi dolgokat, és mióta a nénikéjénél lakott, még soha nem járhatott a padlás kincsei között.

A pakolás hatalmas zajjal kezdődött. Beni egyetlen dobozt sem hagyott ki: mindenbe belekukkantott. Volt ott régi porcelán, fazék, gyertyatartó, komód, éjjeliszekrény, ruhák a régi időkből, sőt karneváli jelmezek is. A jelmezeket még fel is próbálták, s kacagtak, ahogy a régi, divatjamúlt ruhákban feszítettek.

Aztán jött az a bizonyos doboz.

Pici, poros, és semmitmondó volt – mintha nem rejtene semmit. Beni felemelte, indult volna vele lefelé, amikor hirtelen a doboz alja kiszakadt, és a sok újság, mint az őszi falevelek, potyogott végig a lépcsőn.

Ám nem csak fekete-fehér újságok hullottak. Köztük sárgakötésű kis könyvecskék is csúsztak lefelé. Beni felemelt egyet, és elcsodálkozva olvasta a borítót:

A nénikéje is kézbe vett egyet.

– Beni, ismered te ezt a kis újságot?

– Persze! Olvastam már az erdőben… De ezek nagyon régiek. A lapjaik is megsárgultak.

– Nem csoda – mosolygott a nénje.

– Ezek még a szüleimé voltak.

– Wow… akkor tényleg öregek! – kerekedtek el Beni szemei.

Majd egy régi, régóta motoszkáló kérdés ugrott elő a fejéből:

– Nénikém… te tudod, hogyan született a Topolino?

– Nem igazán – vallotta be.

– De tudod mit? Majd megkérdezzük Beppe apót. Délután jön, ő mindent tud.

Beni izgatottan várta az öreg mestert. Az ablakból leste, mikor fordul be az utcasarokra. Remélte, az eső nem mossa el a látogatásàt.

Aztán hirtelen meglátta:egy idős, szakállas bácsika jött, kissé görbe háttal, botjára támaszkodva, de arcán olyan szép, meleg mosollyal, mintha a nap sütött volna ki mögötte.

-Ez biztosan ő lesz…- motyogta Beni.

Miután bemutatkoztak, és leültek meginni a friss kotyogós kávét, Beni nem is bírt tovább várni:

– Beppe apó… ismeri a Topolino történetét?

A bácsi elmosolyodott.

– Ah, guagliò mio… – kezdte nàpolyiul.

– Viene ccà, ca te racconto ’na leggenda…(Gyere csak ide, hadd meséljek neked egy legendát…)

És kezdte a történetet:

– Azt beszélik errefelé – ki tudja, mese-e vagy történelem –, hogy Topolino talán éppen Nápolyban született.1920-at írtak, amikor a híres La Sorgente nevű gyár egy új ánizslikőrt dobott piacra. A címkéjén pedig – képzeld csak el! – egy kis egérke mosolygott, kesztyűben és rövidnadrágban, épp olyan, mint a későbbi Disney-féle Topolino.

– De… – csodálkozott Beni

– hogyan lehet ez, ha a Disney Topolino csak 1928-ban született meg, ide van irva?

– Eccolo! – bólintott Beppe apó.

– Itt jön a csavar! A címkéket egy Michele Sorice nevű rajzoló készítette. Ezt a nevet jól jegyezd meg! A legenda szerint Sorice később Amerikába ment szerencsét próbálni. Ott találkozhatott egy bizonyos Walter Elias Disneyvel, és talán meg is mutatta neki a rajzait. A többit pedig màr történelem…

– És igaz ez? – kérdezte Beni nagy szemekkel.

– A dokumentumok szerint – folytatta a bácsi

– 1924-ben valóban megérkezett Amerika partjára, az Ellis Islandre, pont négy évvel a híres Topolino megszületése előtt. A többit pedig… hát, a szél meséli, a tenger rejti, és az emberek őrzik.

Beni ámulva hallgatta. Ettől a naptól kezdve, valahányszor kézbe vett egy Topolino-füzetet, úgy érezte, mintha a nápolyi utcák, a házak, a régi kőfalak és a mosolygós emberek mind benne élnének a lapok között.

A délután végén Beppe apó búcsúzóul megsimogatta Beni fejét:

– Ricuordate, guagliò: Ogni storia tene ’nu piccerillo segreto.(Emlékezz: minden történetben van egy apró titok.)

Beni elmosolyodott, és magában így válaszolt:

– És én megtaláltam az enyémet.

Mert aznap, miközben az eső lassan elállt, Beni rájött valamire: a világ tele van titkokkal – csak kíváncsi szem kell hozzá, hogy észrevedd őket.

És ő – bizony – nagyon kíváncsi volt.