Nápoly híres volt hatalmas kikötőjéről, zsúfolt utcáiról és egy csodálatos vàrról, ami a tengerparton, közvetlenül a tenger előtt emelkedett.

A vàr, amit mindenki „Maschio Angioinónak” hívott – valójában volt egy másik neve is, Castel Nuovo –, évszázadok óta állt, és titokzatos történeteket és elfeledett titkokat rejtett. Nem mindenki tudta, hogy szívében még mindig ott éltek az ősi királyok, királynők, költők és harcosok szellemei, akik valaha végigsétáltak a termeiben.

Egy napon Beni, a nagynénjével együtt, elindult a kikötőbe, hogy várja egy barátnőjét, aki Capriròl érkezett. Beni, mint már tudjátok, kíváncsi 🦔 volt, aki tele volt kérdésekkel, és azon a reggelen a figyelmét ez a vàr ragadta meg, amely fenségesen emelkedett a horizonton.

— Nénikèm, mi az a vàr? Még sosem láttam közelről! — kérdezte Beni, miközben kíváncsian ragyogtak a szemei.

A nagynéni elmosolyodott, tudta, hogy nincs mód megállítani a kíváncsiságát.

— Nézd, korán érkeztünk, szeretnéd megnézni?

Így hát együtt elindultak a vàr felé, miközben a nagynéni elkezdte mesélni Beninek a hely történetét.

— Valójában ennek a vàrnak nem mindig "Maschio Angioino" volt a neve, — kezdte,

— hanem „Castel Nuovo”. Ezt a vàrat azért építették, hogy három másik már meglévő vár mellé kerüljön. A neve egy erődítmény típusától, a mastio-tól származott, de az emberek az évek során eltorzították, és végül „Maschio”-nak hívták, ahogyan ma ismerjük.

Beni figyelmesen hallgatta, miközben a nagynénjével lépkedett az impozáns falak felé.— Ez a vàr sok változáson ment keresztül, — folytatta a nagynéni,

— egykor Nápoly királyainak otthona volt, de amikor az Aragonok elhagyták a trónt, és Nápoly a spanyol uralom alá került, a vàr elhagyatottá vált, és katonai laktanyává alakították. Az ősi gazdagságait és szépségeit elvesztette, és csupán egy öreg épületté vált, tele katonákkal.

Beni megállt, elképedve.

— Egy ilyen fenséges vàr laktanyàvá változott? — mondta hitetlenkedve.

— Igen, pontosan. De nem mindig volt így. Amikor I. Ferdinánd borbonkirály trónra lépett, próbálták felújítani. Az igazi újjáéledés azonban az 1920-as években jött el, amikor a város, a fasizmus idején, úgy döntött, hogy visszaállítja a vàr régi pompáját.

A nagynéni szünetet tartott, miközben Beni a vàr magas tornyait nézte, elképzelve a lovagokat és a királyokat, akik valaha itt jártak, ott, ahol most ő sétált.

— És most, még mindig egy erős vàr? — kérdezte Beni csodálkozva.

A nagynéni mosolygott.

— Igen, ma a Maschio Angioino még mindig Nápoly egyik szimbóluma. Kövei a város történelmét mesélik el, a királyi Angioinok idejétől kezdve a háborúk évszázadait, egészen a második világháborúig, amikor a vàr a várost védte a támadó ellenségektől.

Miközben beszélt, egy friss tengeri szellő fújt, és Beni szinte érezte a történelem lélegzetét, amely a régi falak között lebegett. A nagynéni folytatta:

— Tudod, ez a vàr volt Bonifác VIII. pápa székhelye is, és itt tartózkodtak olyan intellektualisták is, mint Giotto, Petrarca és Boccaccio. A kultúra virágzott ezen a helyen. Képzeld el, hogy egy napon, itt koronázta meg a király, Roberto d'Angiò Petrarcát, mint a kor legnagyobb költőjét!

Beni tágra nyílt szemekkel nézett a nagynénire, próbálva elképzelni ezeket a távoli pillanatokat.

— De mi történt a vàrral, amikor a háborúk véget értek? — kérdezte, kíváncsi arra, hogy a vàrnak volt-e még szerepe.

A nagynéni titokzatos mosollyal nézett rá.

— A vàr tovább élt, és ma is őrzi Nápoly történelmét. De ne felejtsd el a körülötte élő legendákat, Beni. Azt beszélik, hogy a várárokban valaha krokodilok éltek, és hogy a szellemek, akik a királynő megunt szerelmesei voltak, még ma is kísértenek itt.

Beni, tele történetekkel, új szemmel nézett a vàrra. Már nem csupán egy régi kőépület volt, hanem egy varázslatos hely, ahol a múlt és a jelen találkozott, és ahol minden sarok egy-egy királyi, királynői, csata- és titkot rejtő történetet mesélt el.

— Egy nap, vissza akarok jönni, és végig akarok sétálni ezeken a falakon, hogy meghallgassam a kastély történeteit! — mondta Beni, álmodozó mosollyal az arcán.

A nagynéni szeretettel nézett rá.

— És talán egy nap, Beni, te fogod elmesélni őket másoknak, ahogy most én csinálom veled.

Így, egy napon visszatérő ígéretével, Beni és a nagynéni elindultak, elhagyva a Tenger Vàrát, a Maschio Angioinót, amely büszkén és fenségesen emelkedett, miközben a tenger felé tekintett.

Pont időben, hogy lássák barátnőjüket, aki éppen most érkezett a kikötőbe.