Egy napfényes délutánon, amikor Beni nagynénje vidám, bár kissé hosszú takarításra fogta be unokaöccsét, kis sünink  egy kép porolása közben hirtelen hátraugrott.

– Mi történt? Mitől ijedtél meg, kicsim? – kapta fel a fejét a nagynéni.

– Egy gekkó… egy gekkó van a kép hátamögött!

– Ó, de jó! Ez bizony nagyon jó hír! – súgta a nagynéni, és halkan folytatta:

– Ne beszéljünk hangosan, ne ijesszük el.

– De miért jó hír ez? – kérdezte értetlenkedve Beni.

– Gyere, míg megcsinálom az uzsonnát, elmesélem neked.

Ahogy készült a jeges tea, a nagynéni mesélni kezdett.

Egyszer, réges-régen, amikor Nápoly utcácskái még sokkal keskenyebbek voltak, és a házak falaiból citrom- és tengerillat áradt, élt egy különös, láthatatlan vendég: 

Bella ’Mbriana, a házak jószelleme és őrzője.

A legenda szerint ’Mbriana nem volt mindig szellem. Valaha gyönyörű hercegnőként járt a világban: ragyogó fekete haja vállára omlott, szeme pedig olyan kék volt, mint a tenger a Castel dell’Ovo tövében.

Egy napon azonban nagy bánat szállta meg. Szerelme nem viszonozta érzéseit, és a lány szíve lassan megfagyott a magánytól.

A fájdalom akkora lett, hogy egyszer csak kisétált a palotából, és elkezdett a város sikátoraiban bolyongani, mint egy árván kóborló árny.

A hercegnő apja, egy nagyhatalmú uralkodó, kétségbeesve figyelte, mi lett gyermekéből. Nem tudta visszatartani, de úgy döntött, akkor máshogyan védi meg szeretett lányát. Elrejtőzve figyelte, mely házak nyitják ki együttérzéssel az ajtót a kóborló lány előtt, és azokat titokban megjutalmazta. Hol arannyal, hol étellel, hol pedig csak azzal, hogy szerencse szállt rájuk.

A nép pedig suttogni kezdte:

- A fénylő lány járja a sikátorokat… és ahol szeretettel fogadják, ott áldás terem.

Így született meg Bella ’Mbriana, a ház védőszentjének története.

Ahogy múltak az évek, a hercegnő teste lassan elhalványult, mint az árnyék délben, de lelke megmaradt. A láthatatlan ’Mbriana minden olyan otthonban megtelepedett, ahol békét, melegséget és szeretetet talált. Hangtalanul suhant végig a szobákon, mint a padlóra vetődő napfény árnya, és vigyázott az emberekre, akik tisztelettel fogadták.

Ritkán lehet csak megpillantani: ha valaki mégis megérezte jelenlétét, a szellem hirtelen gekkóvá vagy pillangóvá változott, és elszökött a fényben, mielőtt bárki felismerhette volna.

Azt beszélik, nem szereti a rendetlenséget vagy a veszekedést. Egy poros szoba vagy egy hangos vita könnyen elriaszthatja. A nápolyiak ezért soha nem beszéltek hangosan költözésről vagy házátalakításról sem– nehogy megsértsék, és elhagyja az otthonukat.

– Emlékszel a Munaciello történetére? – kérdezte ekkor a nagynéni.

Beni csak bólogatott, mert épp beleharapott a csokis zsömlébe.

– Akkor tudod, hogy a huncut Munaciello, a csuklyás manó, mennyi galibát okozott. Ő a zűrzavart kedveli, míg ’Mbriana a békét. Ők ketten teljes ellentétei egymásnak.

Amikor a házban veszekedés tört ki, vagy bajok gyűltek a család feje fölé, a nápolyiak összekulcsolt kézzel a ház közepére álltak, és halkan súgták:

-Bella ’Mbriana, vieni… portaci pace.

-Gyere, Bella ’Mbriana… hozz békét.

És ahol őt hívták, ott hamarosan elcsendesedtek a hangok, és újra melegség költözött az otthonba.

Az idő múlt, házak omlottak, újak épültek, de Bella ’Mbriana nem tűnt el. Ma is ott lakik minden szeretetteljes otthonban. Sok nápolyi még most is így köszönt belépéskor:

-Buonasera, bella ’Mbriana! (Jó estét, szép ’Mbriana!)

Aki így köszönti őt, úgy tartják, hogy a bella Bella ’Mbriana sosem hagyja el az otthonukat. Sok lakásban ma is áll egy kis szobrocska, amely a napfényből született hercegnőt ábrázolja.

És ha te is rendet, békét és szeretetet tartasz az otthonodban, lehet, hogy egyszer csak, egy nyári estén, mikor kinyitod az ablakot, meglátsz egy pillangót a függöny szélén pihenni. És talán… talán ő az: Bella ’Mbriana, aki eljött, hogy megáldja a házad.

Beni nagy szemekkel hallgatta végig a történetet. Aztán lassan az ajtó felé fordult, és teli torokból, de tisztelettel így szólt:

– Jó estét, bella ’Mbriana! Köszönöm, hogy vigyázol ránk!

A nagynéni elmosolyodott. Abban a pillanatban a fal mellett felvillant valami: a kis gekkó újra előbújt, majd kecsesen elszaladt a fény irányába.

– Látod? – mondta a nagynéni. – Ez azt jelenti, hogy nálunk is jól érzi magát a hercegnő.– Akkor… – Beni büszkén kihúzta magát – akkor a mi házunk tényleg különleges!

És attól a naptól kezdve Beni sosem felejtette el, amikor hazaérkezett, kedvesen halkan köszönni:

„Buonasera, bella ’Mbriana.”

Mert aki egyszer megtudja, hogy a fény hercegnője figyeli, az többé sosem lép be csendben az ajtón.