Egy csendes estén, miközben kint a szél lassan mozgatta a leveleket, Beni a nagynénje házának szőnyegén ült.

Előtte egy hatalmas könyv volt, olyan nagy, hogy a lapok átfordításához mindkét tappancsát használni kellett.

A lapok tele voltak igazi arcokkal, nagy kezekkel, mély árnyékokkal és fáradt tekintetekkel, amelyeket fények világítottak meg, mintha varázslat lenne.

Beni némán bámulta a könyvet.

Egyszer csak megérkezett a nagybátyja egy csésze forró teával a kezében. Megállt, rápillantott a könyvre, és mosolygott.

— Ah… látom, megtaláltad ezt a könyvet.

— Bàcsikàm… — mondta Beni

— miért van ezekben a rajzokban ennyi sötétség… de mégis annyi fény is?

A nagybátyja leült mellé.

— Ezeket az embereket egy különleges ember festette, akit Caravaggiónak hívtak. Ő egy festő volt, aki szerette a valóságot nézni, még a legnehezebb oldalát is. Azért lett híres, mert képes volt a fényt az árnyékokból kiemelni, és még a legegyszerűbb részletekben is megmutatni a szépséget.

— Ő festő volt?

— Igen. Nem hercegeket vagy tündéreket rajzolt, hanem igazi embereket: dolgozókat, nevetőket, szenvedőket… sőt, még azokat is, akik hibáznak.

Beni kicsit összegömbölyítette a tüskéit, elgondolkodva.

— Jó lenne találkozni vele.

— Akkor holnap sètàlunk egyet, így a saját szemeddel láthatod, hol találta Caravaggio az inspiràciòit — mondta a nagybátyja.

Másnap Nápoly történelmi belvárosa zajos volt, a tenger és a friss kenyér illatától illatozott.

Beni erősen fogta a nagybátyja kezét, miközben a szűk utcákon sétáltak.

Beléptek egy csendes templomba.

Előttük egy hatalmas festmény állt: A hét irgalmas cselekedet.

— Ne nézd egyszerre az egészet — mondta a nagybátyja.

— Válassz ki egy embert.

Beni egy nagy kezű férfit mutatott.

— Fáradtnak tűnik.

— Szerinted miért?

— Talán segített valakinek.

A nagybátyja mosolygott.

— Caravaggio igazi embereket festett. Még a fáradtak is fontosak.

Amikor újra az utcára léptek, Beni halkan megkérdezte:

— Bàcsikàm… Caravaggio mindig jó volt?

A nagybátyja megállt.

— Nem. Nagyon tehetséges volt, de gyakran hibázott.

— Akkor miért emlékszünk rá?

— Mert azt, amit érzett, olyanná alakította, ami segít megérteni másokat.

Beni elgondolkodott.

— Tehát még aki hibázik, is tud csodás dolgokat alkotni?

— Igen. És tanulhat belőle.

Beni és a nagybátyja a nápolyi utcákon sétált.

— Nézd, bàcsikàm… ez az átjáró olyan szűk, hogy alig férek át! — mondta Beni, összegömbölyítve a tüskéit.

— Ez a Cerriglio-köz, Nápoly legszűkebb utcája — magyarázta a nagybátyja.

— Réges-régen itt festők, költők, katonák… és Caravaggio is jártak. Azért híres, mert ezen a közön egyszer megtámadták egy éjszaka, de a művészete ettől még fényesebbé vált.

Beni a kopott kövekre nézett.

— Akkor még a kis helyek is lehetnek fontosak?

— Pontosan — felelte a nagybátyja.

Az utca sarkán egy régi fogadó állt, sötét faajtóval és alacsony ablakokkal.

— Ide jártak enni művészek, utazók, költők és katonák is — mondta a nagybátyja.

— És Caravaggio? Ő is ide járt? — kérdezte Beni tágra nyílt szemekkel.

— Igen. Hallgatta az emberek történeteit, figyelte a fáradt arcokat… és aztán a képein ábrázolta őket.

Bent bor, friss kenyér és gőzölgő leves illata töltötte be a helyet.

— Bàcsikàm… itt ehetünk? — kérdezte Beni.

— Persze!

Egy tányér pasta e patate con la provola, (olvasztott sajttal tálalt krumplis tèszta ) hoztak. Beni megkóstolta, és a szeme felcsillant.

— Olyan, mint otthon — mondta.

— Így szerette Caravaggio is Nápolyt — mondta a nagybátyja.

— Még a legegyszerűbb dolgokban is különleges fényt látott.

Falatozàs közben, a nagybátyja megkérdezte:

— Ha Caravaggio téged festene, Beni, mit kellene megvilágítania?

A sündisznó elgondolkozott.

— talàn a kíváncsi szívemet.

A nagybátyja finoman megsimogatta a fejét.

— Akkor kèszen àllsz… mert Caravaggio ezt tanítja nekünk: minden fény, még a legkisebb is, megérdemli, hogy lássuk.

Hazafele sètàlvàn Beni hallotta a „guagliò” kuncogást a közeli utcákból, a „pummarola” illatát a levegőben, és a „sfugliatella” édességét az egyik bolt kirakatában.

— Nézd csak, bàcsikàm… minden apró dolog itt a városban valami csodát rejt.

— Giust’isso, Beni — felelte a nagybátyja. — Nápoly még a legszűkebb „vicoli”-ban is fényes, ha figyelsz.

És a város mintha mosolygott volna rájuk: minden „chiasso”, minden illat, minden hang azt súgta, hogy Nápoly, a város, ahol az élet és a művészet egybefonódik, tényleg csodás hely.

Beni pedig megtanulta, hogy a fény és a szépség nem csak a nagy dolgokban van jelen; a kis utcák, a színek, a hangok, és az emberek mind hozzájárulnak ahhoz, hogy az élet fényes legyen, még a legegyszerűbb pillanatokban is.

fenti kèp forràsa; wikipedia