Beni nagynénikéje egy apró, virágos házban lakott a régi város szívében. Híres volt a narancslekvárjáról és arról, hogy minden utcáról tudott egy történetet. Ezen a szép, aranysugárral beragyogott napon is szerette volna meglepni unokaöccsét valami különlegességgel: egy olyan kis utcácskával, amerre még nem jártak.

– Beni, ma elviszlek egy különleges helyre – mondta egy reggel mosolyogva.

– Oda, ahol egész évben karácsony van.

Beni tüskéi izgatottan megrezdültek.

– Egész évben? Ez lehetséges?

– Itt minden lehetséges – kacsintott a nagynéni. – Induljunk!

Keskeny, kanyargós utcákon sétáltak, ahol az ablakokból illatok szálltak, a falakon a régi kövek meséltek, és a levegő tele volt nevetéssel. Végül egy különösen szűk utcába értek, ahol apró figurák, csillogó csillagok és pici házikók sorakoztak minden kirakatban.

– Ez a híres utca – suttogta a nagynéni. – Itt születnek a világ legszebb betlehemfigurái.

Beni tátott szájjal nézett körül. Apró pásztorok, királyok, angyalok, sőt híres emberek és még tévésorozatok szereplői is ott álltak a mini világokban. Mintha egy mese kelt volna életre. Voltak olyan alkotások is, amelyek mozogtak, utánozva a munkások mozdulatait.

– Körülnézek! – mondta Beni. – Mindjárt visszajövök!

És már el is tűnt a kirakatok között.

A nagynéni mosolyogva bólintott, majd befordult egy boltba, hogy üdvözölje régen látott barátnőjét, aki éppen a Vezúv meseváltozatát készítette megrendelésre egy óvodának.

Beni óvatosan sétált a kirakatok között, amikor hirtelen furcsa hangot hallott:

– Hej, kis tüskés! Vigyázz, hova lépsz!

Beni felnézett. Előtte egy különös alak állt: fehér, bő ruhát viselt, fekete maszkot, hegyes kalapot, és olyan vidám tekintete volt, mintha mindig valami csínyen törné a fejét.

– Szia! – mondta Beni. – Ki vagy te?

Az alak mélyen meghajolt.

– Pulcinella szolgálatodra! Nápoly nevetése, a színház bolondja és a történetek őrzője!

Beni szeme elkerekedett.

– Te igazi vagy? A betlehemek között is láttalak!

Pulcinella felnevetett.

– Ó, igen! Néha figuraként állok a polcokon, néha az utcán sétálok. Attól függ, hol van rám szükség.

Beni közelebb lépett.

– Mindig is tudni akartam… miért hívnak Pulcinellának? És miért pont ilyen ruhát viselsz?

Pulcinella leült egy kis lépcsőre, és maga mellé intette Benit.

– A nevem régi történetből született – kezdte. – Azt mondják, a „pulcino” szóból jön, ami csibét jelent. Mert olyan vagyok, mint egy csintalan kis csibe: mindig beszélek, mindig mozgok, és néha túl hangos vagyok.

Beni kuncogott.

– Ez igaznak hangzik.

– Mások szerint a hangom miatt kaptam a nevem – folytatta Pulcinella. – Régen a színészek furcsa, csipogó hangon beszéltek, hogy mindenki nevessen. A nevem így maradt meg az idők során.

– És a ruhád?

Pulcinella kihúzta magát büszkén.

– A fehér ruhám az egyszerű embereket jelképezi. A pékeket, a molnárokat, a hétköznapi embereket, akik lisztes kézzel dolgoztak. Ez a ruha a népé.

A fekete maszk pedig… – itt kicsit közelebb hajolt Benihez – a titkokat rejti. Mert Pulcinella egyszerre bolond és bölcs. Néha kimondja az igazságot, de nevetve, hogy senki se haragudjon.

– Tehát te a nevetés védelmezője vagy? – kérdezte Beni.

– Pontosan! – ugrott fel Pulcinella, hiszen ő nem tudott sokáig egy helyben ülni, igazi örökmozgó volt. – És a képzeleté is! Látod ezeket a figurákat? Mindegyikben van egy kis történet, egy kis álom. Az emberek itt nemcsak agyagból formálnak, hanem szívből is.

Közben megállás nélkül mutogatott, Beni pedig már-már elszédült, ahogy követte Pulcinella gyors mozdulatait.

Beni körülnézett. Egy apró műhelyben egy mester épp egy pici figurát festett. A figurának… tüskéi voltak!

– Az… az én vagyok! – suttogta Beni.

Pulcinella kacsintott.

– Ebben az utcában mindenki mesehőssé válhat. Még egy kis sündisznó is.

Beni még mindig ámulva nézte a saját kis figuráját a kirakatban, amikor hirtelen eszébe jutott valami.

– Pulcinella… – szólalt meg halkan. – Ez az utca… miért pont itt van? És miért hívják San Gregorio Armenónak?

Pulcinella mosolya most kicsit titokzatosabb lett. Körbenézett, mintha a régi kövek is hallgatóznának, majd intett Beninek.

– Gyere, sétáljunk egy kicsit. Az utcák jobban mesélnek, ha az ember rajtuk lépked.

Lassan elindultak a szűk utcában. A kövek alatt mintha ezeréves lépések visszhangja rejtőzött volna.

– Nagyon régen – kezdte Pulcinella –, amikor Nápoly még fiatal város volt, a görögök építették. Okos emberek voltak, szerették a rendet. Úgy rajzolták meg a várost, mint egy sakktáblát: egyenes utcák keresztezték egymást. Ez az utca is egy ilyen fontos út volt.

Beni lehajolt, és megérintette a köveket.

– Tehát már akkor is itt volt?

– Igen – bólintott Pulcinella. – Ez az egyik fő út volt, amely összekötötte a város két fontos részét. Itt jártak a kereskedők, az utazók, a mesterek… és persze a mesék.

– De miért pont ezen a helyen? – kérdezte Beni.

Pulcinella egy régi fal felé mutatott.

– Mert itt állt valaha egy templom. Még a római időkben épült, és egy földistennőnek, a termés és az élet védelmezőjének szentelték. Az emberek apró agyagszobrokat vittek neki ajándékba, hogy szerencséjük legyen.

– Agyagszobrokat? Mint ezek a figurák? – csillant fel Beni szeme.

– Pontosan – mosolygott Pulcinella. – Itt kezdődött minden. Az emberek már akkor is szerették a kis figurákat. Az utcábana dolgozó mesterek készítették őket, és azóta sem hagyták abba.

Ahogy tovább sétáltak, egy régi templom tornya bukkant fel.

– Sok száz évvel később – folytatta Pulcinella –, távoli földről, egy hegyekkel és legendákkal teli országból érkeztek ide szerzetesnők. Egy különleges szent ereklyéit hozták magukkal. A szent neve Gregorio volt, és Örményországból származott.

– Ezért… San Gregorio Armeno? – kérdezte Beni.

– Így van – bólintott Pulcinella. – A szerzetesnők templomot és kolostort építettek itt, és a szent emlékére nevezték el az utcát. Azóta mindenki így ismeri.

Beni elgondolkodva nézett körül.

– Tehát ez az utca egyszerre görög, római és… örmény történetet is őriz?

Pulcinella tapsolt egyet.

– Bravo, kis sündisznó! Pontosan. Ez az utca olyan, mint egy régi könyv: minden kő egy új fejezet. Az emberek jöttek-mentek, birodalmak változtak, de a mesterek itt maradtak, és tovább készítették a figurákat. És minden új figura egy új történet.

Ekkor a távolból Beni nagynénikéjének hangja hallatszott:

– Beni! Merre vagy, kicsim?

Beni felpattant.

– Mennem kell! – mondta sajnálkozva.

Pulcinella mélyen meghajolt.

– A mesék nem tűnnek el, csak elbújnak. Ha legközelebb erre jársz, újra találkozunk.

– Biztosan! – mosolygott Beni.

Ahogy visszaszaladt a nagynénikéjéhez, még egyszer visszanézett. Pulcinella már nem volt ott. Csak egy apró figura állt egy kirakatban: fehér ruhában, fekete maszkkal, mintha épp kacsintana.

Beni halkan felnevetett.

Most már tudta:

ez az utca nemcsak egy hely a térképen, hanem egy varázslatos történet, amely mindig ott kezdődik, ahol a múlt és a képzelet találkozik.