Aznap reggel Nápoly halkabb volt, mint máskor. A tenger nem csillogott, inkább figyelt, a levegőben pedig ott volt valami kimondatlan várakozás.

Beni az erkélyről nézte a hegyet. Mindig ott volt, minden nap látta – mégis most másnak tűnt. És ha őszinte akart lenni magához, már nagyon vágyott arra, hogy közelről lássa.

– Ma felmegyünk hozzá – mondta hirtelen a bácsikája, aki éppen kilépett az erkélyre egy kávéscsészével a kezében, mintha csak Beni gondolataiban olvasna.

Nem mondták ki a nevét, mégis tudták, miről beszélnek.

Nem kellett kimondani a nevét. A nápolyiak ritkán mondják ki.

Ő csak ’A Muntagna.

Vagy még inkább:

’A vecchia signora che dorme – az öreg alvó hölgy.

– Hogyan lehet felmenni? – kérdezte Beni, és majdnem legurult izgatottságában.

A bácsikája leült mellé.

– Többféleképpen, kis tüskés. Attól függ, mennyire akarod érezni az utat. Kényelmesen fel lehet menni autóval vagy busszal egészen a parkolóig. Onnan már csak egy rövid, kavicsos ösvény vezet a kráter pereméig. Fekete földön kell sétálni, ami olyan, mintha pörkölt kávé morzsái között lépkednél.

– És az könnyű? – kérdezte Beni.

– Nem túl nehéz. De fújhat a szél, és ma már jegyet kell váltani, mert vigyáznak az Öreg Hölgyre.

– Van, aki lentebbről indul gyalogosan – folytatta.

– Szőlők és paradicsomföldek között kapaszkodik felfelé. Lépésről lépésre. Így érzed igazán, hogyan változik meg a föld a talpad alatt.

– Fekete lesz? – kérdezte Beni.

– Fekete és morzsalékos. Rétegről rétegre rakódott hamu és láva. Mint egy hosszú mese.

– Tudod, régen volt egy kisvasút is, ami majdnem a tetejéig vitt – tette hozzá a bácsikája. – Ma már nincs meg, de a története itt maradt a kövek között.

Beni nagyot sóhajtott.

– Melyik a legjobb út?

– Az, amelyiken közben megtanulsz figyelni – válaszolta az öreg sündisznó.

Ahogy elindultak, a város lassan elmaradt mögöttük. A házak alacsonyabbak lettek, az utcák csendesebbek, a föld pedig sötétebb és morzsalékosabb. Fekete volt, mint a frissen főtt kávé.

– Réges-régen – kezdte a bácsikája,

– amikor a föld még nem volt biztos abban, hol ér véget, mélyen lent a kis apró parazsak gyülekeztek, majd tűzzé változtak. Nem hirtelen. Nem dühösen. Lassan. Rétegről rétegre. Hamu, láva és kő egymásra rakódott, míg a föld felsóhajtott… és megszületett a hegy.

– Akkor még nem volt neve – tette hozzá.

– Csak ereje.

A Vezúv rétegekből áll, mint egy történet. Minden kitörés egy mondat. Minden csend egy hosszú szünet.

Beni hallgatott, miközben felfelé haladtak.

– Volt idő, amikor az emberek elfelejtették, hogy tisztelni kell – folytatta a bácsikája.

– És akkor a hegy megmozdult álmában.

Kr. u. 79-ben, először forró hamu és gáz érkezett – gyors, hangtalan, végzetes.

Pompei és Herculaneum eltűnt. Nem haragból. Figyelmeztetésként.

– Amikor Pompei eltűnt – mondta halkan ,

– az Öreg Hölgy sírt. A könnyei hamuként hullottak.

Az utolsó igazi kitörés 1944-ben volt. Azóta csend van.

De Nápoly tudja: ez nem felejtés. Ez türelem.

Ma a Vezúv nem rombol.

Ma éltet.

Az oldalán kis ültetvények húzódnak. Apró, piros paradicsomok lógnak lefelé, vastag héjúak, tökéletesek.

– Ez a Pomodorino del Piennolo del Vesuvio – mondta a bácsikája.

– Csak itt ilyen. A láva emlékezik a hőre, és átadja azt az íznek.

– És a San Marzano? – kérdezte Beni.

– Az a síkság ajándéka – mosolygott.

– Nem a hegy gyermeke, hanem a rokona. De együtt adják Nápoly lelkét.

Feljebb szőlősorok következtek.

– Ezekből lesz a Lacryma Christi – mondta a bácsikája.

– Krisztus könnyei. Bor, ami könnyű, ásványos, igaz.

A nápolyiak csak ennyit mondanak:

“È nu vino sincero.”

Ahogy gyalog indultak tovább, Beni megállt.

– Nézd… mik ezek? Nem ez az első, mióta sétálunk.

Az út mentén egy szobor állt. Nem régiek voltak, és nem simák.

Durvák voltak. Erősek. Mintha a hegy maga formálta volna őket.

– Egy verseny eredményei – magyarázta a bácsikája.

– Csak lávatörmelékből lehetett alkotni. Ember és hegy együtt dolgozott. Nem díszek voltak, hanem beszélgetések.

– Tudod – mondta végül a bácsikája,

– régen azt mesélték, hogy a hegy asszony volt.

A neve Vesuvia.

Ő védte a várost. Meleget adott a földnek, termést a népnek. De amikor elfelejtették köszönteni, csak venni akartak tőle, megfordult álmában, morgott és remegett.

Nem volt gonosz, de nem szerette a veszekedést, és ezt tudtára is adta mindenkinek. Már öreg, és sokat alszik. De ez nem jelenti azt, hogy nem figyel.

És a nápolyiak tudják:

“Nun è cattiva. È vecchia.”

Ezért ellenörzik minden reggel, hogy hogy érzi magát.

Ezért suttognak róla, hogy ne érezze magát elfeledve.

Ezért mondják a gyerekeknek:

„Saluta ’a Signora.”

A sok mesélés közben észre sem vették, hogy felértek a hegy tetejére.

A kráter mély volt és csendes. Finom gőz emelkedett fel belőle.

A föld meleg volt Beni talpa alatt.

Körbenézett.

Alatta Nápoly – háztetők, utcák, a tenger, Capri halvány árnya.

Fent az ég.

Középen ő.

– Mit látni innen? – kérdezte.

– Mindent – válaszolta a bácsikája.

– És azt is, milyen kicsik vagyunk.

Beni levette a sapkáját. Nem tudta, miért.

Csak érezte, hogy így illik.

A szél végigsimított a hegy oldalán, mintha egy öreg nő sóhajtana.

És mintha azt mondta volna:

“Guaglió… grazie.”

Kisfiú… köszönöm.

Amikor elindultak lefelé, Beni már tudta:

Az Öreg Alvó Hölgyet nem meghódítani kell.

Hanem meglátogatni.

Jàtszunk egyet:

1. Mi a Vezúv beceneve?

A) A tüzes hegy

B) Az öreg alvó hölgy

C) A nagy kő

D) A füstös hegy

2. Melyik két várost temette be a kitörés Kr. u. 79-ben?

A) Róma és Firenze

B) Velence és Milánó

C) Pompei és Herculaneum

D) Nápoly és Bari

3. Milyen paradicsom terem a Vezúv oldalán?

A) San Marzano

B) Pomodorino del Piennolo

C) Cherry paradicsom

D) Roma paradicsom

4. Mikor volt a Vezúv utolsó nagy kitörése?

A) 1901

B) 1944

C) 1970

D) 2000

5. Mit láthatott Beni a kráter tetejéről?

A) Csak a hegyeket

B) A tengert és Nápolyt

C) Csak erdőket

D) Egy másik vulkánt

Megoldások:

1 – B

2 – C

3 – B

4 – B

5 – B

Igaz vagy Hamis?

1. A Vezúv egy alvó vulkán Nápoly mellett.

Igaz / Hamis

2. A kitöréskor először láva folyt Pompei városába.

Igaz / Hamis

3. A Vezúv földje nagyon termékeny.

Igaz / Hamis

4. A Lacryma Christi egy híres bor a Vezúv környékéről.

Igaz / Hamis

5. A nápolyiak gyakran hangosan kiabálják a vulkán nevét.

Igaz / Hamis

6. A legenda szerint a hegy egy idős asszony, aki vigyáz a városra.

Igaz / Hamis

Megoldások:

1 – Hamis

2 – Hamis

3 – Igaz

4 – Igaz

5 – Hamis

6 – Igaz

Értékelés

0–4 helyes válasz

Ügyes voltál, hogy végigolvastad Beni történetét!

Lapozz vissza, és nézd meg újra Beni kalandjàt.

5–8 helyes válasz

Nagyon figyelmes olvasó vagy!

Már majdnem mindent tudsz az Öreg hölgyről.

9 vagy több helyes válasz

Szuper! Igazi történetkutató vagy!

Biztosan te is szeretnèd meglátogatni.

Az Öreg hölgy vár szeretettel, hogy más történeteket is meséljen.