Azon a reggelen az ég égszinkék szine vattacukor felhőkkel volt tarkitva. Beni szorosan kapaszkodva a nagynénje kezébe, határozott, gyors léptekkel haladt.

– “Andiamo ‘ncopp’ ‘a Pignasecca, amò!” – ( megyünk a Pignaseccára kincsem )mondta neki. “Oggi facimm’ ‘a spesa seria!” - ( ma komoly bevásárlást csinálunk )

Beni nem értett mindent, de tetszett neki, ahogyan ezek a szavak hangzottak. Olyanok voltak, mint egy vidám dal.

- Pignasecca – próbálgatta a kiejtését Beni.

- Régen itt tölgyfák nőttek és arról a száraz tobozok a földre potyogtak. Innen jön a környék neve. De aztán jöttek az emberek: standokat állítottak, nevetések és beszélgetések töltötték meg a teret, és megszületett a piac! Ennek már több mint 500 éve, azóta minden nap együtt lélegzik Nápollyal,

Beni feszült figyelemmel hallgatta nénikéjét,

- A nápolyi királyság idején a nemes hölgyek friss halat vettek itt, a szegények pedig egy falat kenyeret és társaságot találtak. Itt nem számít, ki vagy: a piacon mindenkinek van helye.

Beni élénk szemeivel figyelte a világot, kis pisze orrával pedig minden illatot beszívott. A sarkon túl hirtelen a hangok és illatok robbanása fogadta: egymásba fonódó hangok, friss bazsalikom illata, fekete gyöngyként fénylő padlizsánok, és nyakláncként lógó paradicsomfüzérek.

A Pignasecca piaca, Nápoly legrégebbi szabadtéri piaca! Egy hely, ahol minden tárgynak megvan a maga története.

Beni apróra húzta magát, hogy ne vegyék észre. Sétált a narancsos ládák között, fényes fekete olívák mellett, és nézte a baccalát és a sonkák hadát, amelyek mintha díszként lógtak volna. Idős nők, fiatal gyermekes anyák alkudoztak, , gyerekek ropogós tarallót majszoltak, a kereskedők hangjába a szellő kapott és mint egy ősi dallam része lenne, lebegtette tovább.

Ebben a nyüzsgésben Beni, valahogy biztonságban érezte magát. Mintha a piac átölelte volna.

Hirtelen egy fiú ugrott elő egy stand mögül. Napbarnított arca ragyogott, szemében huncut fény csillogott.

– Ué! Te nem idevalósi vagy! – szólította meg Benit.

– Én Peppe vagyok, mindenkit ismerek itt. Téged még sosem láttalak.

Beni kissé meglepődött, de a fiú mosolya megnyugtatta.

– Én Beni vagyok. A nagynénémmel jöttem... először vagyok itt.

– Akkor gyere velem! – mondta Peppe, és máris húzta a narancsos ládák között.

– Megmutatom, hol a legjobb mozzarella, és hol árulja Rosa néni a legropogósabb tarallót.

Peppe úgy mozgott a piacon, mint egy kis király: minden árus köszönt neki, egy bácsi még egy szelet szalámit is a kezébe nyomott.

– Na, ezt muszáj megkóstolnod! – mondta, és Beninek nyújtotta.

– Ezt úgy hívják, hogy „salsiccia secca”. Szárazkolbász. De vigyázz, egy falat, és máris függő leszel!

A két fiú együtt fedezte fel a piacot. Peppe mesélt, megállt egy kis zöldséges standnál, ahol a zöld levelek szinte kiugrottak a ládákból.

– Látod ezeket? Ezek a friarielli. Csak itt délen ismerik így – és nem, nem ugyanaz, mint a brokkoli! – emelte fel a mutatóujját fontoskodva.

– A mamámmal olívaolajon sütjük meg, fokhagymával, pici peperoncino ( pirospaprika, nem a por, maga a kicsi paprika)-val. Kicsit kesernyés, de pont ettől olyan jó. Tudod, mit mondott egyszer a nagynéném?

A friarielli olyan, mint a nagypapa: először kicsit morgós, de ha megszokod, sose akarsz mást.

A következő ládánál apró cukkinik sorakoztak, mindegyik végén kis sárga virág.

– Ezek pedig a sciurilli – a cukkini virágai.

Peppe körbenézett, hogy nem hallja-e valaki, aztán halkan hozzátette:

– Nálunk ez titkos csemege. A mama megtömi ricottával meg egy kis szardellával, belemártja tésztába, és kisüti. Olyan ropogós lesz, mint a tűzijáték!

Beni lenyűgözve hallgatta. Minden szó, amit Peppe mondott, mintha egy új ízt, egy új illatot hozott volna magával.

– És ez mi? – mutatott egy különös kinézetű, hosszúkás paradicsomra, amelyet zsinórra fűzve árultak.

– Pomodori del piennolo! – mondta Peppe, mintha egy varázsszót ejtene ki.

– A Vezúv oldalában nőnek. A forró nap, a vulkáni talaj, meg az idő... ettől olyan édesek. Ezekkel szokták a legjobb szószokat csinálni. De csak akkor, ha hagyod őket egy kicsit megaszalódni. Minél ráncosabb, annál jobb!

Peppe minden standnál megállt egy pillanatra, mintha nem is csak ételeket mutatna, hanem egy kincses térképet tartana a kezében.

Beni pedig lassan megértette: ez a piac nemcsak a gyomornak, hanem a szívnek is főz.

– Tudod, mit mondott egyszer a nagypapám? – kérdezte Peppe, miközben egy színes halas pult előtt álltak.

– A Pignaseccán nem csak ennivalót árulnak, hanem történeteket is. Csak figyelj, és meg fogod hallani őket...

Beni fülelt. A piac zaja valóban más lett. Mintha minden kacagás, minden halk suttogás egy régi mesét mondana el.

Peppe egy hirtelen mozdulattal lehúzta Benit egy stand mögé, ahol halmokban álltak a fokhagymakoszorúk és fűszeres zsákok.– Pszt! – suttogta nevetve. – Ott jön Assunta néni! Ő mindig meg akar kóstoltatni velem valami furát… Egyszer tintahalat adott nyersen!

Beni elkerekedett szemmel figyelte, ahogy egy kicsi, göndör hajú asszony határozott léptekkel közeledik, kezében valami gőzölgővel.

– Peppino Ecco qua! Oggi ho ‘e cozze! – Itt vagy, kicsikém! Ma kagylót főztem!

– Ó ne... menekülj! – súgta Peppe, és mindketten nevetve kúsztak hátrébb, amíg a szomszédos stand mögött ki nem lyukadtak.

Ott egy idős néni hajolt épp a kosarához, amelyből kifordult néhány paradicsom.

– Ajaj! – sóhajtott a néni. – A kezem már nem a régi.

Peppe és Beni egyszerre ugrottak oda.

– Segítünk! – mondta Beni, és óvatosan visszapakolta a pirosló paradicsomokat.

– Bravi ragazzi, – mosolygott a néni. – Ha ilyenek vagytok, megérdemeltek egy kis ajándékot!

A kosarából elővett két kis süteményt – puha baba volt, rumos illattal.

– Na jó, csak fél baba, kóstolónak! – mondta kacsintva.

A két fiú boldogan majszolta a süteményt, miközben visszasétáltak a nagynénihez, aki már egy rakás friss zöldséggel állt a stand mellett.

– És ti merre jártatok? – kérdezte mosolyogva.

– Csak... felfedeztünk, – mondta Peppe, miközben Beni szeme csillogott.Mert bár a szatyor még mindig könnyű volt, a szívük mostanra egészen megtelt.

Ahogy a piactól távolodtak, Beni még egyszer visszanézett a színes forgatagra. A zajok lassan halkultak, de a hangulat ott maradt benne – mint egy dallam, amit egész nap dúdol az ember.

Peppe a vállát megveregette.

– Na, Beni… legközelebb elviszlek a Spaccanapolira is. Ott van a legjobb pizza az egész világon. Megmutatom, hol kérik úgy, hogy a tésztája majdnem énekel.

Beni mosolygott.

– Tényleg?

– Persze! Megígérem. Most már tudod, hol találsz meg. A Pignaseccán minden reggel itt vagyok. Csak figyelj a hangokra!

A két fiú még egyszer egymásra nézett, aztán Peppe egy szaltóval eltűnt a tömegben, úgy, mintha maga is a piac része lenne, mint egy illat, egy kiáltás, vagy egy napfényfolt a narancsládákon.

Beni pedig a nagynénje kezét fogva indult hazafelé. A szatyra még mindig könnyű volt, de a szívének egy kicsi darabja, most már örökre Nápolyban maradt.