Egy napsütéses reggelen Beni nagynénjének dolga akadt a Santa Chiara-kolostorban, és Beni is vele tartott. Nénikéje most nem volt beszédes kedvében – mint a gondterhelt felnőttek, saját gondolataiba mélyedt –, így Beni csendesen lépkedett mellette.

Szerencsére a város gyorsan elterelte a figyelmét. Nápoly tele volt zenével: az utcazenészek énekeltek, a tenger morajlott, a gyerekek labdáztak a sikátorokban.

Egy magas, fehér fal előtt álltak meg. A kapun arany betűkkel ez állt:

Monastero di Santa Chiara.

A kolostor magas, aranyló falai között békés csend honolt. Csak a harang halk zengése és a galambok turbékolása hallatszott. A levegőben különös varázs vibrált – mintha a múlt meséi még mindig ott suttognának a kövek között.

Beléptek a kapun, és abban a pillanatban… a világ elnémult.

Sem a város zaja, sem a kocsik dudálása, sem a tenger hullámai nem hallatszottak ide. Csak a madarak trillája és a szél suttogása a fák között.

– Mintha maga a béke lakna itt… – suttogta Beni. Nénikéje mosolyogva megsimogatta a buksijàt, majd azt mondta:– Várj itt rám egy kicsit, rendben?

Ekkor egy idős apáca lépett elé. Fehér ruhája olyan volt, mint a felhők, mosolya pedig meleg, mint a napsugár.

– Isten hozott, kis utazó – mondta kedvesen.

– A Santa Chiara csendje ritkán enged be vendéget.

– Olyan furcsa, hogy nem hallani semmit a városból! – ámuldozott Beni.

– Hogy lehet ez?

– Ez a hely különleges – felelte a nővér.

– A legenda szerint, amikor a kolostort építették, Szent Klára megáldotta a falakat, és ezt mondta:

„Aki ide belép, hallja meg, mit súg a szíve – ne a világ zaját.”

És azóta a falak megtartják a csendet, mint egy anyai ölelés.

Ahogy Beni továbbment, a szeme elkerekedett a látványtól.

A kertet ragyogó, színes csempék vették körül: minden oszlop, minden pad apró képekkel volt borítva – mint egy mesekönyv lapjai.

– Milyen gyönyörű! – kiáltotta Beni.

– Ki festette mindezt?

Az apáca elmosolyodott.

– Nagyon régen történt. A királynő, Johanna, rendelte meg ezeket a csempéket. Azt akarta, hogy a kolostor ne legyen szomorú, hanem emlékezzen a világ szépségére. Így festők és kézművesek jöttek Capriból, Sorrentóból és Nápolyból, hogy idehozzák a színek örömét.

– És miért éppen ezek a színek? – kérdezte Beni, miközben a kis mancsával végigsimított egy virágos mintát.

– A kék az ég színe – mondta a nővér.

– Azért, hogy aki ide belép, mindig az égre gondoljon, és arra, hogy onnan jön a

A sárga a napot idézi, ami életet ad mindennek.

A zöld pedig az újrakezdést, a reményt jelképezi. Ezek együtt a béke színei.

Beni ámulva bólogatott, miközben tovább nézegette a rajzokat.

– Ott egy kert, ott meg egy folyó… és azok ott piknikeznek!

– Igen – mosolygott a nővér.

– Ezek mind az élet örömeit ábrázolják: a természetet, a barátságot, a nevetést, a zenét. A királynő azt mondta:

„Legyen ez a kolostor a csend és az öröm otthona egyszerre.”

Aztán a nővér lehajolt Benihez, és halkabbra vette a hangját:

– De van még valami, amit kevesen tudnak.

– Mi az? – Beni szeme izgatottan csillogott.

– A csempéket éjszaka rakták fel – suttogta a nővér.

– A mesterek dolgoztak, de amikor elaludtak, a csillagok leszálltak az égből, és fényükkel megérintették a festett képeket. Így lett a színekben ez a különös ragyogás, ami azóta sem halványul el. Ha jól figyelsz, láthatod, hogy a virágok és madarak mintha élnének – mert bennük ott a csillagfény.

Beni közelebb hajolt egy csempéhez. És tényleg – a fény táncolt rajta, mint apró aranypor.

– Ezért ragyognak! – mondta elámulva.

– Igen – felelte az apáca.

– Mert a szépség nemcsak az ember kezéből születik, hanem az égből is.

Leültek egy padra. A kert csendes volt, csak egy narancs hullott le halkan a fűbe. Beni mélyet sóhajtott.

– Itt tényleg más a levegő… olyan, mintha belül is elcsendesednék tőle az ember.

– Mert ez a csend nem üres, Beni – mondta az apáca.

– Ez a csend tele van emlékekkel, imákkal, szeretettel. A falak hallották már százak szívének dobbanását – és most a tiédet is őrzik.

Beni elmosolyodott, és apró mancsával megsimogatta a kék-zöld virágmintát.

– Azt hiszem, most már értem, miért van ennyi szín itt – mondta halkan.

– Mert a csend is lehet színes.

Az apáca bólintott.

– Így van, kis barátom. Aki megtanul hallgatni, meglátja a világ igazi színeit.

Amikor Beni este visszaindult, a kolostor kapujában még egyszer visszanézett. A naplemente aranyfénye végigsimított a csempéken, és mintha a képek egy pillanatra életre keltek volna: a virágok ringtak, a madarak csiviteltek, a kis figurák nevetve integettek felé.

Beni mosolygott. A város zaja újra körülölelte, de már nem zavarta. Mert tudta: a csend, amit ott talált, nem maradt a falak között. Ott volt vele – benne.

És amikor elaludt azon az estén, álmában újra hallotta a harang halk hangját és a Santa Chiara kolostor színei lassan körülölelték őt, mint egy szelíd, békés álom.