Egy nyári estén, amikor a tenger fölött lassan kigyúltak a csillagok, Beni, a kis hősünk, a Spaccanapoli utcáin sétálgatott nagynénjével. A pizzériákból nevetés és ének szállt, a macskák nyújtózkodtak a kövek között, és a város szíve még ébren lüktetett.

Beni szeretett ilyenkor barangolni.

– Minden este más mesét mesél ez a város – gondolta magában.

Ahogy egy sötétebb sikátorba fordultak, hirtelen hideg szellő simította végig a tüskéit. Valami megmozdult a félhomályban.

Egyszer csak egy különös alakba botlottak: egy kicsi emberkébe, aki fehér-fekete szerzetesi ruhát viselt, hatalmas fejjel, apró teste fölött. Arcát alig lehetett látni, de barátságosan integetett Beninek.

Beni kicsit megijedt, de nagynénje bátorítóan megszorította a mancsát:

– Ne félj! Ez biztosan a Munaciello.

Beni nagy levegőt vett, és megszólította:

– Te vagy a Munaciello?

A kis alak szomorúan mosolygott, de hangja úgy csengett, mint egy apró harang.

– Te vagy az a híres kis süni, aki meg akarja ismerni Nápoly minden titkát? – kérdezte kedvesen.

Beni bólintott, és kíváncsian kérdezte:

– Igen, én. Elmesélnéd a történetedet, olyan sok mindent mesèlnek ròlad?

Az apró alak leült egy régi, poros kőre, és halk, búgó hangon mesélni kezdett:

– Réges-régen egy egyszerű fiatal inas mélyen szerett egy gyönyörű lányt. De mivel szegény volt, a lány gazdag családja megtiltotta, hogy együtt legyenek. Éjjelente titokban találkoztak a háztetőkön átjárva, egészen addig… – a kis alak szomorúan lehajtotta a fejét – …míg egy éjjel megtámadták, és lelökték a mélybe a fiút.

Beni szemei elkerekedtek.

– És mi történt utána? – suttogta.

– A lány, aki a szívében hordozta szerelmük gyümölcsét, bezárkózott egy kolostorba. Ott született meg a kisfiú: én. Kicsi és deformált voltam. Édesanyám remélte, hogy a Madonna csodát tesz velem, ezért kicsi szerzetesi ruhába öltöztetett. Innen kaptam a nevemet: Munaciello, a „kis szerzetes”.

Beni szíve összeszorult a történet hallatán.

– És boldog voltál? – kérdezte halkan.

Munaciello elmosolyodott, de mosolya szomorú maradt.

– Nem igazán, kicsi barátom. Az emberek féltek tőlem, csúfoltak, bántottak. Azt hitték, hogy szerencsét vagy balszerencsét hozok, attól függően, milyen színű csuklyát viselek. Végül eltűntem ebből a világból… de a lelkem itt maradt.

Beni csendben hallgatott. Érezte, hogy ez a különös lény nem félelmetes, hanem tele van szeretettel és fájdalommal.

– De nem haraggal maradtam – folytatta Munaciello,

- hanem azzal a vággyal, hogy segítsek másokon. Akik szomorúak, akik szegények, akik eltévednek a saját bánatukban – hozzájuk suhanok el titokban, és egy kis örömet hagyok nekik. Néha aranyérmét vagy apró kincseket adok azoknak, akik megérdemlik. De ha valaki nem tiszteli a másikat, trükköket játszom: elrejtem a tárgyakat, éjszaka zajt csapok… – próbált mosolyt csalni Beni arcára, de a fiú szeme megtelt könnyekkel.

– Ezért vagy te olyan különleges! – suttogta Beni.

– Az élet néha fájdalmas, Beni – mondta a kis szerzetes,

- de a szeretet mindig megmarad. Még akkor is, ha láthatatlan.

Ahogy beszélgettek, a szél játékosan meglengette a ruhájukat. Egy távoli ablakból halk énekszó hallatszott.

– Az emberek félnek tőled néha – mondta Beni.

– Azt hiszik, kísértet vagy.

– Ó, tudom! – nevette el magát Munaciello.

– A titok mindig kicsit ijesztő. De nem vagyok rossz. Csak láthatatlan, és az emberek nem szeretik, amit nem értenek. Pedig ha jobban figyelnének, éreznék, hogy én nem félelmet hozok, hanem reményt.

Beni elgondolkodott.

– A Santa Chiara kolostorban azt mondta az idős nővér:

„A csend nem üresség, hanem a szeretet otthona.”

Azt hiszem, te is egy ilyen „csendes szeretet” vagy.

A kis szerzetes elmosolyodott, és a szeme csillogott, mint a tenger napfelkeltekor.

– Ez szép, kis tüskés barátom. Azt hiszem, még sosem mondták így.

Beni előhúzott valamit a zsebéből: egy apró, sima kavicsot, amit a kolostor kertjében kapott.

– Tessék. Ez a béke köve. Azt mondták, aki a kezében tartja, az nem lesz egyedül.

Munaciello két tenyerébe fogta, és halkan suttogott nápolyiul:

– Grazie, piccolo riccio. Mo’ nun sto cchiù sulo. – „Köszönöm, kis sün. Most már nem vagyok egyedül.”

A kavics halkan felragyogott, és a fény körülölelte a kis szerzetest. Egy pillanatra az egész sikátor aranyba borult, mintha a csillagok leszálltak volna a földre.

– Látod? – mondta mosolyogva. – A szeretet fénye. Ha valaki jó szívvel gondol rám, én ott vagyok. Nem kell látni engem – elég, ha hisznek bennem.

Beni bólintott.

– Akkor te nem csak egy régi legenda vagy. Te maga Nápoly vagy.

– Nápoly az emberek szívében él – suttogta a kis szerzetes.

– Én csak emlékeztetem őket erre.

A harangok megszólaltak a távolban, és a kis szerzetes lassan halványulni kezdett.

– Most mennem kell, kis barátom. A város álmodik, és én vigyázok az álmaira.

– Várj! – szólt Beni.

– Hogy ismerhetem meg, ha újra látlak?

– Ha egy elhagyott érmét találsz a földön, ha egy elveszett játék újra előkerül, vagy ha hirtelen úgy érzed, mintha valaki segítene a bajban – az én leszek.

Azzal mosolyogva eltűnt, és csak egy kis aranyfény maradt utána, ami Beni körül táncolt, majd lassan a csillagok közé szállt.

Beni magára maradt, de a lábai előtt valami apró fény csillogott. Lehajolt, és meglátott egy aranyszínű medált, rajta egy szívvel és felirattal:

„‘O bbene nun more maje.”

– Ez azt jelenti – mondta halkan a nagynénje – „A szeretet soha nem hal meg.”

Beni gyengéden megmarkolta a kis medált, és a szíve fölé rejtette. Érezte, hogy a Munaciello ajándéka nemcsak kincs, hanem üzenet is.

És attól a naptól kezdve, valahányszor új barátokra lelt vagy új kalandba kezdett, mindig megérintette a medált – hogy emlékezzen: a szeretet az, ami örökké megvilágítja a világot.

Beni hazasétált, és amikor az ágyába bújt, hallani vélte a szélben a kis szerzetes nevetését. A város csendes volt, békés – mintha valaki épp most simította volna el a takaróját.

És ha te figyelsz, és tiszta szívből szeretsz, talán te is megtalálod ‘O Munaciellót. Egy váratlan apró segítséget kapsz, egy aranypénzt a párnád alatt, vagy valaki éppen akkor mosolyog rád, amikor nagyon szükséged van rá. Ez mind lehet az ő mosolya, a város titkos kis szerzeteséé, aki mindig ott van, hogy a jóság és a szeretet soha ne múljon el.

Most már te is ismered a titkát. Ha egyszer Nápoly utcáin sétálsz, hallgasd a szél susogását… lehet, hogy azt mondja:

„Nun chiagnere… so’ cca…” – „Ne sírj, itt vagyok.”

(oOMunaciello történet alapja: Matilde Serao – "Leggende napoletane")