25. A Galleria titka

Egy borús, felhős nyári reggelen Beni az ablakpárkányon könyökölve figyelte, ahogy a szürke felhők lassan vonulnak Nápoly fölött.

A város ilyenkor is élt: az utcáról beszűrődött egy robogó zúgása, egy távoli kiáltás, és valahonnan frissen főzött kávé illata szállt fel. Beni azon töprengett, vajon mivel tölthetné ezt a kissé álmos napot, amikor hirtelen kinyílt az ajtó.

Ott állt a bácsikája, kezében egy hatalmas, meggykrémes cornettóval, amelynek már a fele hiányzott. A szája szélén ragacsos volt a cukor, de a mosolya olyan szélesre húzódott, mintha az egész várost meg tudná ölelni.

– Na, guaglió – mondta vidáman,

– mit szólnàl egy kis kalandhoz?

Beni szeme azonnal felcsillant.

– Olvastam ma az újságban egy könyvről – folytatta a bácsikája,

– ami nápolyi kirándulásokról szól. Elhatároztam, hogy megveszem. Velem tartasz?

Nem kellett kétszer mondani. Öt perc múlva már kézen fogva sétáltak a város belseje felé. A macskaköves utcák enyhén csillogtak a reggeli párától, a levegőben egyszerre keveredett a tenger sós illata, a kávé kesernyéssége és a friss péksütemények édessége. Ez volt az igazi dolce vita, még akkor is, ha az ég éppen borúsnak mutatkozott.

– Nem akármilyen könyvesboltba megyünk ám – mondta a bácsikája sejtelmesen.

– Megmutatom neked a Galleria Umbertóban nyílt legnagyobb könyvesboltot.

Ahogy beléptek a Galleria Umberto I hatalmas terébe, Beni önkéntelenül is felnézett. A magasban, ötvenhét méterrel a fejük fölött, a fém- és üvegtető úgy terült el, mint egy hatalmas, áttetsző égbolt. A fény megtört az üvegen, és apró csillanásokkal szóródott szét a márványpadlón.

– Bácsikám – szólalt meg halkan,

– már régóta szeretném megkérdezni… miért éppen ide építették ezt a galleríát?

A bácsikája elmosolyodott, és lassított a léptein, mintha tudta volna, hogy ez a hely nem siettet.

– Azért, guaglió, mert a 19. század végén Nápoly régi, zsúfolt városrészét akarták rendezni. Itt állt egy egész negyed, a Santa Brigida, amit lebontottak, hogy helyet adjanak valami újnak. A galleria egyszerre lett bevásárlóhely, találkozópont és a város modern arcának jelképe, aminek az üzenete: Napoli vive – Nápoly él.

Ahogy haladtak tovább, Beni hirtelen megàllt.

– Bácsikám, itt négy kapu van – mondta –, és már legutóbb is megfigyeltem, amikor itt jártunk, hogy mindegyik más, és mindegyiknek különböző díszítései vannak. Mit jelképeznek?

– Így igaz – bólintott a bácsikája.

– és mind a város más-màs irányába nyílik.

Megfogta Beni kezét majd a Via San Carlo felé nyíló főbejárat irányába vezette.

– Nézd csak, guaglió – mondta halkan.

– Ez itt a galleria főbejárata.

Beni megállt, és felnézett. A félköríves homlokzat alatt travertin ( travertin: règi, simàra kopott kőoszlopot jelent) oszlopok sorakoztak, fölöttük hatalmas kőívek feszültek. Az egész olyan volt, mintha egy kőből faragott kapu nyílna egy másik világba.

– A galleríának négy bejárata van – folytatta a bácsikája.

– Az egyik a Via Toledo felől, egy a Via Santa Brigidánál, egy itt, a Via San Carlón, és egy a Vico Rotto San Carlo irányából. De ez itt a legfontosabb.

Beni közelebb lépett az egyik oszlophoz.

– Nézd azokat a szobrokat! – súgta izgatottan.

– Ezek a világ négy része – magyarázta a bácsikája.

– Mind márványból készült, és mind mesél valamit.

Az első alak egy nő volt, lándzsával a kezében. Erősen, büszkén állt, lábánál egy kőtábla feküdt.

– Ő Európa – mondta a bácsikája.

– A törvényeket és a rendet jelképezi. A táblán ez áll: Corpus Juris Civilis, azaz a római jog alapja.

Mellette egy másik nőalak állt, egy kehellyel a kezében.

– Ő Ázsia – folytatta.

– A bölcsességet és a régi tudást hordozza.

A harmadik szobor egészen más volt: az arcvonásai és ruhája idegennek tűntek Beni számára. Az alak banánfürtöt tartott, és a kezét egy szfinxre helyezte.

– Ő Afrika – mondta a bácsikája.

– A titkok és az ősi civilizációk földje.

A negyedik alak különösen megragadta Beni figyelmét. A nő lábánál térképek és egy földgömb hevert, rajta egy név: Colombo.

– Ő Amerikát jelképezi – magyarázta a bácsikája.

– A felfedezések és az új világ szimbóluma.

Beni úgy érezte, mintha az egész világ ott sorakozna előtte, egyetlen kapu alatt.

– És fent? – kérdezte, amikor felpillantott a szobrok fölé.

– Ott a Fizika és a Kémia – felelte a bácsikája.

– A tudományok, amelyek segítenek megérteni a világ működését.

Ezután a bácsikája a másik ív felé mutatott, amely pontosan tükrözte az előzőt.

– Ott pedig az évszakok állnak: Tél, Tavasz, Nyár és Ősz. Azt jelképezik, ahogy az idő múlik, és ahogy az élet körforgása halad tovább, megállíthatatlanul.

Beni elcsendesedett egy pillanatra.

– És ott fent? – kérdezte újra.

– Ott a Tudomány Géniusza és a Munka – mondta a bácsikája.

– A végén pedig a Kereskedelem és az Ipar pihen a Gazdagság két oldalán. Mert ez a hely nemcsak szép akart lenni, hanem a fejlődésről is mesélni.

Beni lassan körbefordult. Most már nem csak egy nagy, szép épületet látott. Hanem egy történetet. Egy várost. Egy egész világot, kőbe faragva.

– Olyan – mondta halkan,

– mintha a galleria azt mondaná: itt minden együtt van.

A bácsikája elmosolyodott.

– Pontosan, guaglió. Ez Nápoly.

Mintha az egész emberi élet itt lenne összegyűjtve: múlt, jelen és jövő.

Beni elképzelte, ahogy a márványalakok éjszaka életre kelnek, és suttogva mesélnek a régi időkről: a kolerajárványról, a királyról, a bombázásokról.

Beni hirtelen megállt a galleria közepén, és lenézett a mozaikos padlóra.

– Bácsikám… ezek itt csillagjegyek? – kérdezte csodálkozva.

– Bizony ám – bólintott a nagybácsikája. – A nápolyiak szerint itt lakik a fortuna.

Beni közelebb hajolt, és ujjával végigkövette az apró kövekből kirakott rajzokat.

– És mit kell csinálni, ha valaki szerencsét akar?

A bácsikája körbenézett, majd lehalkította a hangját, mintha egy nagy titkot készülne elárulni.

– Először is meg kell keresned a saját csillagjegyedet. Aztán… na, itt már megoszlanak a vélemények.

– Hogyhogy? – kerekedett el Beni szeme.

– Van, aki szerint háromszor kell ugrálnod azon a szürke körön, ami a csillagjegyednèl van – mondta a bácsikája.

– Mások azt állítják, hogy háromszor meg kell fordulni a tengelyed körül, mint egy búgócsiga. Kìvànni valamit, ami egy èven belül valóra válik.

Beni komolyan elgondolkodott.

– És melyik az igazi?

A nagybácsikája elmosolyodott.

– Azt senki sem tudja biztosan, guaglió. De Nápolyban úgy tartják, hogy ha hiszel benne, már fél siker.

Beni még egyszer lenézett a mozaikra, vett egy mély levegőt, és halkan megszólalt:

– Akkor én inkább mindkettőt kipróbálom.

A bácsikája nevetett.

– Na látod, ebből biztos nem lehet baj. Így legalább dupla adag fortunát kapsz.

Nem sokkal később megérkeztek a könyvesbolthoz. A polcok a plafonig értek, a könyvek illata betöltötte a teret. Ez nem csupán bolt volt: igazi salotto napoletano, ahol az emberek olvastak, beszélgettek, kávéztak.

Beni gyorsan rátalált a gyereksarokra. Leült egy nagy párnára, és kinyitott egy könyvet Barba Rossa történetéről. A világ megszűnt körülötte.

– Nem vagy éhes? – hallotta egyszer csak a bácsikája hangját.

– Meghívlak egy kakaòra, és választhatsz süteményt is.

– Ne menjünk mèg – nézett fel riadtan Beni.

– Nem megyünk – mosolyodott el a nagybátyja. – Itt van egy kis kávézó is, a könyvet is hozhatod. Nàlam is van egy.

Így ültek le együtt. Beni kortyolgatta a forró csokit, amikor egy selymes hang elvonta a figyelmét. A bolt egyik sarkában gyerekek ültek körben, és egy mesélőt hallgattak. A bácsikája csak intett:

– Va’, csatlakozz!

A mese végén azonban indulni kellett. Beni lógó orral követte kifelé, mígnem megpillantott egy feliratot az egyik kapu alatt, a két lépcső között:

Salone Margherita

– Ez mi? – kérdezte.

– Ez régen, a színház után, egy fontos gyülekezőhely volt – felelte a bácsikája.

– De erről a nénikéd többet tud mesélni, ő jobban ismeri a történetét. Tőle megkérdezheted majd a San Carlo Színház történetét is, amit ott látsz szemben. Ez Európa legrégebbi, ma is működő operaháza. Régen ez volt Nápoly kulturális szíve. De erről is majd a nénikéd mesél – ő igazi opera-szerelmes.

Beni kíváncsisága újra fellángolt. Gyorsabb léptekkel indult hazafelé, fejében már új történetek kavarogtak: operák, színházak, régi királyok és élő városok.

És ahogy a Galleria Umberto I lassan eltűnt mögöttük, Beni biztos volt benne, hogy ide még sokszor visszatér.

A történetben többször szerepel a " guaglió " szó.

Szerinted mit jelent?

Ird meg kommentben' :-)