27. A hangjegyek szàllodàja

Másnap Beni már egész nap az estét várta.

Vacsora után kényelmesen elhelyezkedett a nénikéje ölében. A szoba fénye elhalványult, és ahogy a könyv kinyílt, a lapok között egy különös város bontakozott ki: Nápoly, ahol a tenger sóillata összekeveredik a zenével.

– Egyszer régen, nagyon régen… – kezdte a nénikéje,

– ebben a városban élt egy király, III. Károly, aki rajongott a zenéért és a színházért. Egy napon így szólt a tanácsadóihoz:

„Olyan színházat akarok, amilyen még nincs a világon.”

Így történt, hogy 1737-ben, mindössze nyolc hónap alatt megszületett egy csoda: a Teatro di San Carlo, a világ legrégebbi, ma is működő operaháza.

Kezdetben a terem nem vörös és arany volt, mint ma. Az első falak azúrkékben és ezüstben ragyogtak – ezek voltak a Bourbon-ház színei. Csak később, II. Ferdinánd király kívánságára öltözött fel a ma ismert vörös és fekete pompába, hogy még ünnepélyesebb legyen.

Ám egy sötét éjszakán pusztító tűzvész csapott le a színházra. Az emberek azt hitték, mindennek vége.

De Nápoly nem olyan város, amely csendben búcsút int a zenének. A színházat mindössze tíz hónap alatt újra felépítették – mintha maga a muzsika segített volna újranöveszteni a falakat.

– Tudod, Beni – hajolt közelebb a nénikéje,

– volt ott egy titkos folyosó is. Ez a Királyi Palotát kötötte össze a királyi páhollyal, hogy az uralkodó észrevétlenül érkezhessen meg az előadásokra és távozhasson onnan.

Az újjáépítést egy különleges ember irányította: Domenico Barbaja, egy impresszárió.

– Impresszario?

– Ő szervezi az ènekesek fellépéseit, de ő nemcsak a színházért áldozott a saját pénzéből, hanem munka közben feltalált egy italt is, hogy kellő energiát kapjanak a munkások: a barbajadát – forró csokoládé, kávé és tejszín keverékét. A művészek és a munkások imádták.

Ebben a színházban óriások is megfordultak.

Itt dolgozott és alkotott Gioachino Rossini, aki Nápoly zenei életének vezéralakja lett, és akinek dallamait, még napokig dúdoltak az utcákon az előadás után.

Itt mutatták be Donizetti és Bellini műveit, melyek után a közönség úgy érezte, a szívük egyszerre tanult meg énekelni.

Később Verdi zenéje is felcsendült - la la lalala - dúdolgatta nénikéje halkan.

– A színpadon legendás énekesek álltak, – folytatta gyorsan,

– mint Enrico Caruso, hangja úgy töltötte be a teret, mintha maga Nápoly énekelne.

Évtizedekkel később Maria Callas lépett itt fel, és amikor megszólalt, a közönség elfelejtett lélegezni. – sóhajtott egy nagyot a zia.

– azt mondták: aki egyszer a San Carlóban énekelt, annak a hangja örökre megváltozik.

A király azonban szigorú volt.

Megparancsolta, hogy senki sem tapsolhat, és nem kérhet ráadást addig, amíg ő maga nem ad jelet. A közönség lélegzet-visszafojtva várta mindig a jelzést – mert Nápolyban még a taps is királyi engedélyhez kötődött akkor.

Volt a nézőtéren egy különös óra is: visszafelé járt.

Nem az eltelt időt mutatta, hanem azt, mennyi maradt még hátra az előadásból – mert a színházban nem az idő számít, hanem a pillanat.

Később a San Carlo nemcsak operáknak adott otthont.

Filmek díszleteként is szolgált, mert kevés hely van a világon, amely ennyire tökéletesen őrzi a varázsát. A kamerák ugyanúgy beleszerettek a helybe, mint a zeneszerzők.

És tudod, miért vigyáznak rá ennyire?

Mert a San Carlo az emberiség kulturális örökségének része – egy hely, ahol évszázadok óta ugyanaz történik:

az emberek leülnek, elcsendesednek, és hagyják, hogy a zene meséljen helyettük.

A nénikéje becsukta a könyvet.

Beni szeme már félig lecsukódott,

– ó de szép, – sóhajtott félálmában.

– Jó éjszakát kincsem!

– Jó éjszakát nénikém, köszönöm a történetet - és abban a pillanatban már a hangjegyek hátán lovagolt a zenés mesék világába.