7. Nápoly szíve

Egy könnyű, egyszerű ebéd után – egy finom paradicsomos spagetti és egy kis mozzarella saláta – a nagynénje így szólt Beninek:

– Emlékszel, piccirill, meséltem neked a tufáról, hogy itt Nápoly alatt egy egész másik város rejtőzik!

Beni bólintott, de a nagynéni tovább mesélt, szemében az a különös csillogás jelent meg, amitől a történetek életre kelnek.

– Tudod, nagyon régen, még az ókori görögök idején fedezték fel ezt a puha, könnyen vájható kőzetet. Aztán a rómaiak folytatták: járatokat és víztárolókat faragtak a tufába, amikből egy egész földalatti város született.

– De miért ástak lyukakat? – kérdezte Beni.

– Először azért, hogy a vizet gyűjtsék – mondta a nagynénje. – De évszázadokkal később, amikor háborúk jöttek, ezek a járatok új életet kaptak. A második világháború idején, amikor a várost bombák érték, a nápolyiak ide menekültek a föld alá. Képzeld, hetekig éltek lent: főztek, énekeltek, gyerekek játszottak a kövek között. A falakon még ma is látszanak azok a kis rajzok, amiket akkor karcoltak bele – napocskák, házikók, nevető arcok...

– A gyerekek rajzolták? – kérdezte halkan Beni.

– Igen – bólintott a nagynénje. – Mert ők tudták a legjobban, hogy még a sötétben is lehet világosságot gyújtani.

Egy pillanatra mindketten elhallgattak. Aztán a nagynéni újra megszólalt, halkabban, mintha titkot árulna el:

– Van is erről egy legenda. Azt mondják, azok a gyerekek, akik itt lent nevetve játszottak, miközben odafent háború dúlt, egy kis fényt hagytak maguk után. A fényt, ami azóta is ott pislákol a tufafalban. A nép úgy hívja: Nápoly szíve. A város nem a házakban él, hanem azokban, akik nevetni tudnak a sötétben is.

Beni tágra nyílt szemmel hallgatta.– És tényleg ott van az a fény?

– Aki hisz benne, annak talán megmutatja magát – felelte mosolyogva a nagynénje. – Kérdés, te hiszel-e?

Beni bólintott, és szorosabban fogta a nagynénje kezét.

– Akkor gyere piccirillo – nevetett a nagynéni –, menjünk és nézzük meg együtt!

Ahogy leereszkedtek a hűvös, köves lépcsőkön, a levegő nedves lett, és halk cseppek koppantak a köveken. A falakból halvány fény derengett, mintha tényleg élne valami odalent.

Ekkor léptek neszezését hallották. Egy kisfiú jött szembe velük, lámpát tartva a kezében.

– Szia! – köszönt vidáman. – Én Beppe vagyok. Az apukám itt dolgozik, ő az őr. Már sokszor voltam lent vele, ismerem ezeket a járatokat, mint a tenyeremet!

Beni szeme felcsillant.– Akkor biztos tudsz valami titkot!

Beppe kacsintott. – Hát persze. Van itt egy ajtó, amit kevesen láttak. A falán van egy felirat, és azt mondják, azok a gyerekek karcolták bele, akik a háború alatt itt bújtak meg.

A nagynéni mosolyogva intett. – Csak óvatosan menjetek!

A két fiú elindult a szűk folyosón. A lámpa fénye táncolt a falakon, itt ott, mintha a régi rajzok is életre keltek volna.

Végül egy kanyar után megpillantották a kőajtót. A felirat halvány volt, de még olvasható:

„Csak az találja meg a fényt, aki kérdez, keres, és nevetve lép tovább.”

Beppe elmosolyodott.– Azt mondják, ez az üzenet azoknak szól, akik nem félnek a sötétben.

Beni végigsimított a hideg kövön, és úgy érezte, mintha a kő alatt tényleg egy apró melegség lüktetne. Mintha valahol mélyen, a föld szívében, egy kis fény még mindig ott pislákolna – a gyerekek nevetésének emléke.

Beni lassan végigsimított a kőajtón. A felirat hideg volt, de a szíve melegedett tőle.– Kérdez, keres, és nevetve lép tovább… – motyogta maga elé. – De mit jelenthet ez?

– Talán azt, hogy ne féljünk – mondta Beppe. – Néha a fényhez, előbb a sötéten kell átmennünk.

Ebben a pillanatban valami halk kattanás hallatszott, mintha a kő megmozdult volna. A fiúk összerezzentek.A lámpa fénye megvillant, és egy keskeny rés tűnt fel az ajtó mellett.

– Nézd! – suttogta Beni izgatottan.

A két fiú megfogta a kőlap szélét, és lassan, nagy erővel benyomták. Az ajtó nehézkesen engedett, és mögötte egy kis kamra tárult fel.

A levegő hűvös és poros volt, de a falakon halvány fény derengett – mintha a kövek magukból sugározták volna. Beni közelebb lépett, és ekkor látta meg: a fal tele volt gyerekrajzokkal. Nem egyszerű vonalak voltak ezek – hanem apró történetek: egy család együtt, egy macska, egy labda, egy kis napocska, és a szó: “Speranza” – Remény.

– Ezek azok a rajzok… – mondta elérzékenyülve Beppe. – Apukám mesélte, hogy a háború alatt a gyerekek ide bújtak. Rajzoltak, hogy ne féljenek.

– És talán ezzel őrizték meg a fényt – suttogta Beni.

Ebben a pillanatban a lámpájuk fénye pislákolni kezdett. A fiúk egymásra néztek, és Beni halkan nevetett.– Na, most tényleg próbára tesznek minket…

És ahogy kimondta, valami különös történt. A fal egyik kövén, ahol egy kis szív volt rajzolva, halvány, aranyló fény gyúlt. Nem erős, nem vakító – inkább olyan volt, mint a gyertya lángja egy sötét templomban.

Beppe és Beni tátott szájjal nézték.– Ez az! – mondta halkan Beppe. – Nápoly szíve…

A fény lassan körbejárta a falakat, mintha minden rajz megmozdult volna. Egy pillanatra a fiúk hallani vélték a múlt nevetését, a gyerekek hangját, akik egykor itt bújtak el. Aztán a fény elcsendesedett, és újra csak a lámpa világított.

Beni mély levegőt vett.– Tudod, szerintem a város szíve nem is egy kő – mondta halkan. – Hanem az embereké, akik soha nem adták fel.

Beppe bólintott. – Igen… és most már mi is láttuk.

A föld alatti kamrában lassan elcsendesedett minden. A kis fény, ami a fal szív alakú kövén égett, halkan pislákolt még, majd elhalványult, mintha megpihent volna. Beni és Beppe némán nézték egy darabig. Nem merték megmozdítani, mert valahogy érezték, hogy amit láttak, az több volt, mint egyszerű fény: ez volt a város lelke, a múlt emléke.

– Menjünk – suttogta végül Beppe. – Mindjárt este lesz.

A két fiú elindult visszafelé a hosszú, hűvös folyosókon. A lámpájuk fénye táncolt a nedves köveken, és Beni úgy érezte, mintha minden lépéssel kicsit közelebb kerülnének a felszínhez – a fényhez, ami odafent várt rájuk.

Ahogy felfelé kapaszkodtak a lépcsőkön, hallani lehetett, ahogy a város lassan visszatér a megszokott esti ritmusába: motorok duruzsoltak, valaki énekelt egy erkélyről, és a levegőben frissen sült pizza illata terjengett.

A templom mögötti kis ajtó végül kinyílt, és a nap utolsó sugarai rájuk estek.A narancsszínű égbolt fényében Beni hunyorogva nézett körül, mintha hosszú álomból ébredt volna.

A nagynénje ott várt rájuk mosolyogva.– No, kalandorok, mit találtatok odalent? – kérdezte.

Beni és Beppe egymásra néztek, majd csak ennyit mondtak:– Fényt.

A nagynéni elmosolyodott, és már indultak volna hazafelé, amikor Beni hirtelen megtorpant. A lépcsők tövében, ahol az ajtó kőkerete a földbe ért, valami megcsillant.

– Várjatok! – kiáltotta.

Leguggolt, és a poros kődarabok közül egy apró követ emelt fel. A kő kicsi volt és egyszerű, de a közepén halvány, természetes rajzolat formált egy szívet. A nap utolsó sugara épp akkor érte el, és a kő mintha visszaverte volna a fényt – aranylóan, melegen, szelíden.

Beppe elámulva nézte.– Az a kő… – suttogta. – Onnan lehet… onnan, a falból.

Beni hüvelykujjával végigsimított rajta. A kő meleg volt, mintha még mindig őrizné a föld alatti fény hőjét.

A nagynéni közelebb lépett, és lágyan rámosolygott.– Tudjátok, Nápoly szíve nem csak odalent dobog. Aki egyszer megtalálja, az viszi magával – itt. – Megérintette Beni mellkasát.

Beni csak bólintott. A zsebébe csúsztatta a követ, és még egyszer visszanézett a templom mögötti ajtóra. A nap épp lebukott a házak között, és a város fényei lassan kigyúltak, mint ezer apró emlék a sötétben.

– Beppe – mondta halkan. – Most már tudjuk, hogy a fény nem csak odalent van.

A két fiú elindult a szűk utcán, ahol a kőfalak között melegen visszhangzott a nevetésük. Valahol mélyen, a tufába vájt folyosók mélyén, egy apró fény – talán csak egy kő szíve – még mindig halvànyan pislákolt.