28. A palota, ahol a mùlt tàncol

A szél lágyan játszott a kabátok szélével, és a tenger felől sós illat érkezett, mintha maga Nápoly sóhajtott volna egyet. Nénikéje megkérdezte Benit, van-e kedve vele menni a térre játszani, míg ő elintézi ügyes-bajos dolgait. A kis főhősünknek sem kellett több: már hiányoztak neki kis barátai. Fogta is nénikéje kezét, és elindultak.

A gyerekek nagy ujjongással üdvözölték kis barátjukat, és azonnal kérdezgetni kezdték: merre járt, mit látott már Nápolyból, meséljen a kalandjairól!

Így nénikéje ismét a téren hagyta Benit.

– Akkor én elmentem – mondta mosolyogva. – Ti addig figyeljétek a teret is… mert itt mindig történik valami.

A gyerekek összenéztek.

Pontosan tudták, hogy a „figyeljétek a teret” azt jelenti:

kaland következik.

A nap sugarai aranyszínűre festették a hatalmas épületet a tér szélén. A palota ablakai úgy csillogtak, mintha ezer apró lámpás gyulladt volna bennük.

Beni felnézett.

– Nézzétek… mintha hívna minket.

Mindenki követte a tekintetét.

A királyi palota állt előttük, méltóságteljesen, csendesen, mégis élőn — mintha pontosan tudná, hogy kíváncsi gyerekek érkeztek.

És akkor…

az egyik hatalmas ajtó egészen finoman megmozdult.

Nem nyílt ki teljesen. Csak annyira, mintha azt mondaná:

„Gyertek csak közelebb.”

Ahogy beléptek, hűvös márványillat fogadta őket.

Előttük a híres lépcső emelkedett, fehéren, ívesen, elegánsan.

– Ez… – suttogta Carmen. – Ez pont olyan, mint egy mesében.

– Szerintem itt futott fel Hamupipőke a bálba – mondta Beni komolyan.

-A nápolyiak szerint Hamupipőke-története itt, Nápolyban született. Itt mesélték el először. – mesélte Anna.

És mintha a lépcső hallotta volna…

egy pillanatra finom cipőkopogás visszhangzott rajta.

Csak egyetlen lépés.

Aztán csend.

A gyerekek felnéztek.

A lépcső tetején aranyló fény ragyogott.

– Menjünk – mondták egyszerre.

A palota belseje olyan volt, mintha egy festménybe léptek volna.

A trónterem ajtaja lassan kinyílt előttük. Bent vörös bársony és arany díszítés ragyogott. A trón ott állt méltóságteljesen, frissen visszatérve régi helyére.

– Mintha hazajött volna – suttogta Carmen.

– Mert tudnod kell, Beni, nemrég került vissza a helyére, miután restaurálták.

A trón nem mozdult. Ott állt — vagy talán ült — teljes királyi fenségében.

De a terem levegője halkan megrezdült, mintha egy láthatatlan köpeny suhogna.

Továbbmentek.

A tükörteremben a fény megsokszorozódott.

Beni becsukta a szemét.

– Hallod? – kérdezte halkan.

Carmen és a többiek is lehunyták a szemüket.

És akkor…

valcer hangja töltötte meg a termet.

Lágy, régi, elegáns.

Carmen akaratlanul is fordult egyet.

Beni meghajolt.

És a gyerekek nevetve táncolni kezdtek a képzelet zenéjére.

Az ajtóban egy teremőr állt.

Szólni akart.

Tényleg akart.

De a zene őt is elérte.

És mire észbe kapott, már ő is mosolygott, és teljesen elfelejtette, hogy rendre kellene intenie őket.

A tánc lassan tovább sodorta őket a királyi kápolnába, ahol csend uralkodott.

A falakon festmények, a levegőben nyugalom.

– Erről a festőről már mesélt a zio – suttogta Beni. – Aki a fényt is meg tudta festeni.

A festményen az árnyékok szinte éltek.

Beni úgy érezte, mintha valaki figyelné őket — nem ijesztően, inkább védelmezően.

Ahogy továbbmentek, egy keskeny folyosóra bukkantak.

A falon alig látható ajtó rajzolódott ki.

– Szerinted…? – kérdezte Beni.

Az ajtó egy hajszálnyit kinyílt.

Belülről, távolról zene szűrődött ki.

Opera.

Távoli taps.

– Ez a színházhoz vezethet – suttogta Beni ámulva.

Nem mentek be.

Csak hallgatták egy pillanatig.

Aztán az ajtó finoman visszazárult.

Végül a kertbe jutottak.

Narancsfák, szökőkút, lágy szél.

Leültek egy padra.

– Szerintetek tényleg itt élnek még a történetek? – kérdezte Beni.

A gyerekek elmosolyodtak.

– Szerintem nem elmentek… csak elbújtak. Hogy mi újra felfedezzük őket – szólt Giuseppe.

Ebben a pillanatban a palota egyik ablaka megcsillant.

Mintha valaki onnan figyelné őket, elégedetten.

A gyerekek visszasétáltak a tér közepére, hogy játsszanak ’O Schiaffo d’’o Sergente játékot: azt, amelyben a „őrmesternek” ki kell találnia, ki ütött a tenyerére.

Hirtelen a Pizzafalco felől Beni nénikéje közeledett.

– Na, mit fedeztetek fel? – kérdezte.

A gyerekek összenéztek.

Mosolyogtak.

– Csak… egy palotát – mondták egyszerre.

– Meg egy kicsit a múltat – tette hozzá Beni.

A szobrok a palota oldalán csendben hallgatták a beszámolót.

De mintha a nagyorrú Frigyes szemében huncut fény csillant volna.

És a szél, a tenger felől, mintha ezt suttogta volna:

a kaland azért itt nem ér véget.