1. A Színek Erdőjének titka – egy kis süni nagy álma

Szeretnék mesélni nektek egy különleges kis süniről, akit úgy hívnak: Beni.

Ő nem volt hétköznapi süni – mindig is volt benne valami csillogó kíváncsiság, valami apró, szívdobbanásnyi varázs, ami egészen különlegessé tette őt. Benivel egy titokzatos, tarka világban ismerkedtem meg, egy helyen, amit úgy hívnak: Színek Erdője.

Ez az erdő nem olyan volt, mint a többi. Itt a fák levelei színüket változtatták, mint az álom: hol kéken ragyogtak, hol napfény-sárgán táncoltak, máskor lágy narancsban vagy titokzatos lilában hullámzott a lombjuk. És ha valaki elég csendben maradt, talán még azt is hallotta, ahogy a fák dalra fakadnak a szél szavaira.

Ebben a mesés erdőben élt Beni a családjával. A testvéreivel boldogan játszottak nap mint nap – kergetőztek a puha mohán, diót gurítottak versenyt, vagy titkos bunkert építettek gallyakból. De Benit mindig valami más vonzotta. Miközben a többiek játszottak, ő gyakran az ég felé nézett – messzire, oda, ahol a felhők meséket súgnak, és ahol az ismeretlen világ kezdődik.

Kérdései sosem fogytak el. Minden nap újabb és újabb dolgokat akart tudni:

– Miért világítanak a szentjánosbogarak?

– Honnan tudják a madarak, merre repüljenek, ha jön az ősz?

– Van-e olyan fa, amely tud álmodni?

Ha a szülei nem tudtak válaszolni, Benit elküldték a Színek Erdőjének legrégibb titkaihoz – az erdei könyvtárba, ami egy hatalmas, öreg tölgyfa belsejében rejtőzött. Ott évszázados könyvek szuszogtak a polcokon, és ha valaki figyelmesen olvasott, szinte hallotta, ahogy a betűk mesélnek.

De Beni nemcsak az erdő titkai iránt volt kíváncsi. Volt valaki, aki a szívét különösen megdobogtatta: a nagynénje, anyukája nővére, aki messze, egy távoli, tengermosta városban, Nápolyban élt. A nagynéni ritkán jött látogatóba, de amikor megérkezett, mintha a tenger szele suhant volna be vele az erdőbe. Mesélt a napfényről, ami ott máshogy simogat, a szűk utcákon nevető gyerekekről, a régi házak titkairól, és egy különös nyelvről – a nápolyi dialektusról, amit nem mindenki ért meg elsőre, de aki egyszer meghallja, sosem felejti el.

Beni szíve egyre jobban húzott a város felé. Álmaiban már ott sétált a parton, kagylókat gyűjtött, és próbálta megfejteni az idegen szavak dallamát. Így hát kérlelni kezdte a szüleit:– Hadd mehessek el a nagynénihez, hadd lássam a tengert!

A szülei először haboztak. Féltették őt – hiszen a nagyváros olyan más, olyan hangos és gyors! De Beni szeme úgy csillogott a vágytól, mintha csillagokat gyűjtött volna belé, és ez végül meglágyította a szívüket.

És képzeljétek: születésnapján egy egészen különleges ajándékot kapott – egy nyár Nápolyban, a nagynénjénél!

Én, mint Beni barátnője, elhatároztam, hogy minden meséjét lejegyzem nektek. Mert Beni mesélni szeret – de írni nem annyira. Így hát megállapodtunk: ő elmondja, mi történt vele, én pedig szavaiba öltöztetem az élményeit. Így együtt kalandozhatunk majd vele, miközben felfedezi Nápoly rejtett zugait, különös ízeit, és azt a világot, ahol minden utcasaroknál egy új mese vár.

Mert Beni története még csak most kezdődik –…és ti is részesei lehettek.