4. Beni megérkezik Nápolyba – és a város mesélni kezd
- centericsilla
- szept. 28.
- 3 perc olvasás

Hosszú utazás után Beni végre megpillantotta Nápolyt: a hatalmas, zúgó, morajló várost. A hangok – autók dudái, siető léptek, nevetések és beszédfoszlányok – mind hirtelen zúdultak rá, mint egy nagy, hangos hullám. Az emberek különös, éneklő nyelven beszéltek, a nap fényén megcsillantak a házak, és minden mozogni, zsizsegni látszott.
Beni, aki addig az erdő csendjében élt, meg is ijedt. Nagyon szorosan fogta a nagynénje kezét, a szemei nagyra nőttek, és olyan riadtan nézett körbe, mintha egy teljesen más világba csöppent volna.
A nagynénje – aki jól ismerte ezt a kis sünit – megérezte, mi zajlik benne. Megállt, leguggolt mellé, és csendes, nyugtató hangon így szólt:
– Tudod, Beni, ez itt is egy erdő. Igaz, itt ritkábban nőnek a fák, de vannak parkok, apró kertek, erkélyek, ahol még a virágok is beszélgetnek egymással. És ami a legérdekesebb: a város fái nem fából vannak, hanem kőből – méghozzá egy nagyon különleges kőből, amit úgy hívnak, hogy tufa.
Amint Beni meghallotta ezt a furcsa szót – tufa –, a félelem hirtelen eltűnt, és a szemében újra felvillant a kíváncsiság.
– Mi az a tufa? Ehetetlen? Miért olyan különleges? Miből van? Mióta van?
A nagynéni elmosolyodott, és mesélni kezdett:
– A tufa egy vulkáni eredetű kőzet. Itt Nápoly környékén régen hatalmas vulkánkitörések voltak – talán hallottál már a Vezúvról. Amikor a vulkán kitört, hamu és por tört elő belőle. Ezek a levegőben keveredtek, majd leülepedtek, és hosszú évszázadok alatt kővé szilárdultak. Ez lett a tufa. Könnyű, de erős, jól faragható, és nagyon jó szigetelő. Már az ókori rómaiak is építkeztek belőle!
– Szóval… a házak itt a vulkánból készültek? – ámuldozott Beni.
– Valahogy úgy – nevetett a nagynénje. – Ezért van az, hogy ha sétálsz a városban, néha szinte érzed a Föld régi lélegzetét. A kövek mesélnek – ha figyelsz.
Beni elhallgatott. Most már nem is tűnt olyan ijesztőnek ez a város. Sőt… inkább izgalmasnak, réginek, mesésnek. Már nem zavarta a zaj, a tömeg, csak a nagynénje szavai visszhangoztak a fejében:
„Ez is egy erdő… csak másfajta.”
– Mesélj még – kérlelte halkan.
A nagynénje lehajolt hozzá, megsimogatta a kis tüskés buksiját, és így folytatta:
– Tudod, Beni, itt Nápoly alatt egy egész másik város rejtőzik! Réges-régen, amikor az emberek először telepedtek le ide, felfedezték, hogy a föld alatt ott van a tufa – puha, könnyen vágható, mintha csak vaj lenne. Így kezdtek alagutakat ásni, és járatokat vájtak a mélybe.
– De miért ástak lyukakat? – kérdezte Beni, aki már el is felejtette, hogy korábban félt.
– Először azért, hogy vizet tároljanak – folytatta a nagynéni. – Régen nem voltak csapok és vezetékek, mint ma. Az esővizet hatalmas ciszternákba gyűjtötték, amik a föld alatt lapultak. Később, amikor veszély fenyegette a várost, az emberek ezekbe a járatokba menekültek. Olyan volt, mint egy titkos labirintus.
Beni szemei csillogni kezdtek:
– És még ma is ott vannak ezek a járatok? Be lehet menni?
– Bizony ám! – bólintott a nagynénje. – Ha szeretnéd, elviszlek, és együtt felfedezzük. Olyan lesz, mintha igazi kincskeresők lennénk.
Beni már látta is maga előtt, ahogy kis hátizsákjával és felfedező szemével végigszalad a szűk alagutakon, és hallgatja, ahogy a falak mesélnek régi titkokról…
A nagynéni még hozzátette:
– De jól figyelj majd odabent: a föld alatt csend van, hűvös és nedves a levegő, és minden egyes kődarab egy régi történetet őriz.
Beni nagyot sóhajtott boldogan. Tudta, hogy Nápoly nemcsak egy zajos város odafent, hanem egy csodálatos, titkokkal teli világ rejtőzik alatta is.
– És… vannak ott mesék is? – kérdezte halkan.
A nagynénje körbenézett, mintha titkot készülne elárulni, és lehalkította a hangját:
– Van egy régi legenda – mondta. – De csak azok ismerik, akik igazán figyelnek a kövekre. Azt mesélik, hogy a föld alatt él egy szellem. Nem ijesztő, inkább kíváncsi és játékos. Úgy hívják: Pietrino, vagyis Kis Kő.
Beni füle hegyeződött, szemei kikerekedtek.
– Ő a föld alatti világ őrzője. Éjjelente végigsétál az alagutakban, hallgatja a kövek suttogását, és vigyáz a járatok titkaira. Ha valaki tisztelettel lép be a mélybe – nem zajong, nem tapos, nem kiabál –, akkor Pietrino néha megmutat neki egy elfeledett ösvényt, egy rejtett jelet vagy egy régi történetet.
– És ha valaki… nem viselkedik szépen? – kérdezte Beni halkan.
– Akkor Pietrino megtréfálja! – nevetett a nagynéni. – Visszavezeti ugyanoda, ahonnan indult, még akkor is, ha azt hiszi, előre haladt. A föld alatti labirintusban ugyanis könnyű eltévedni… de ne félj: ha nyitott szívvel mész, és figyelsz, Pietrino segít.
– És te… találkoztál vele?
A nagynéni mosolyogva válaszolt:
– Talán. De tudod, őt nem a szemeddel látod. És nem is a füleddel hallod. Csak a szíveddel.
Beni egy pillanatra elcsendesedett. A város zaja most már nem bántotta. Sőt, mintha minden hang egy-egy történetet mesélt volna. És mélyen, legbelül… mintha tényleg hallott volna egy halk, barátságos kopogást a föld alól.
Talán Pietrino már köszönt is neki.
Szerinted...?