15. A csillagerőd titka

Vasárnap volt, a nap melegen sütött Nápoly fölött. Beni, a kis sün, egész reggel a nagynénje kertjében játszott, miközben a nagynéni egy igazi nápolyi lasagna elkészítésére készült.

A kert közepén állt egy több száz éves olajfa, vastag törzzsel és csavarodott gyökerekkel. Beni éppen egy kókadt virágot akart kihúzni a gyökerek közül, amikor észrevette, hogy valami furcsa lapul a földben. Egy apró fadoboz volt ott, alig nagyobb egy képeslapnál. A doboz nehezen, nyikorogva, de lassan-lassan kinyílt.

Beni lélegzete elakadt, amikor meglátta, mi rejtőzik benne: egy régi pergamentérkép, amelyen egy különös, csillag alakú épület rajzolódott ki.

A térkép tetején ez állt:

„Castel Sant’Elmo – a város őrzője.”

Beni végigkövette ujjával az utat a térképen. Az erőd a egy domb tetején állt, és hatágú csillag alakja tisztán kivehető volt.

A kis sün gondosan visszatette a térképet a dobozba, majd visszacsúsztatta az olajfa gyökerei közé. A szíve hevesen vert, ám nem a félelemtől – hanem az izgatottságtól. Tudta, hogy ezt a várat látnia kell közelebbről is, de a kaland túl nagynak tűnt ahhoz, hogy egyedül vágjon bele.

– Megkérem a barátaimat, hogy kísérjenek el! Először szólok Gennarónak – gondolta.

Gennaro volt Beni legjobb barátja, közel lakott, és imádott rejtvényeket fejteni meg titkokat keresni. Alig telt el fél óra, és már ott kuporogtak ketten a kert árnyékos részén, a kis fadobozt körülvéve.

– Egy csillag alakú erőd? És egy térkép? Ez úgy hangzik, mint valami ősi küldetés! – lelkendezett Gennaro.

– És tudod, mi a legjobb? – folytatta Beni barátja. – Az erőd valóságos. Úgy hívják: Castel Sant’Elmo, és ott van a város fölött, a Vomero dombon! – közben megmutatta a térképen a kis útvonalakat, amelyeket már alig lehetett látni a pergamenen.

– A hatágú csillag alakját évszázadokkal ezelőtt tervezték, hogy minden irányból megvédhesse Nápolyt. A falai vastagok, mint a hegyek, és belül titkos folyosók meg régi börtöncellák bújnak meg.

A térképen apró rajzok is voltak: egy titkos kapu, egy nap szimbólum és egy rejtélyes kő, amely mintha világított volna.Körbetelefonálták a barátaikat, hogy ki szeretne részt venni egy nagy kalandban.

Másnap kora reggel hátizsákot csomagoltak. Tettek bele vizet, egy kis sajtot, kenyeret és persze a térképet. Felkapaszkodtak a siklóval a Vomero dombra – Beni szeme elkerekedett, amikor először meglátta az erődöt: hatalmas, világos falai ragyogtak a reggeli napfényben, mint egy ősi csillag az ég peremén.

A kapu előtt állva egy pillanatra mind elcsendesedtek. Ez nem csak egy régi erőd volt – hanem egy hely, ahol a múlt suttogott.

És ott, a kapuban, mintha várták volna őket… A magasból bagoly szárnycsapásai hallatszottak, és a földön halványan megcsillant valami: egy nap szimbólum, épp olyan, mint a térképen.

– Készen állsz? – kérdezték Benitől.

– Mindig! – válaszolta, és elindultak a csillagerőd mélye felé.

A nagy kapun belépve Beni és barátai először a belső udvarba jutottak. A várfalak szinte az égig értek, és a kövek között apró növények kapaszkodtak felfelé. A levegő csendes volt – túl csendes. Mintha az egész erőd visszatartaná a lélegzetét.

Gennaro a bejárat melletti falon talált egy régi térkép másolatát, amelyen jól látszott a csillag alakú alaprajz. Hat sarka volt, és mindegyik egy-egy irányba mutatott: északra, délre, keletre, nyugatra… és két rejtett pontra, amelyeket csak halvány jelek jeleztek.

– Ezek lehetnek a titkos átjárók – mondta Beni, miközben a saját térképével vetette össze a falitérképet. – Nézd csak, itt, a nyugati bástya mögött van valami: egy hold alakú kő!

Odamentek. A fal mellett sűrű bokrok nőttek, de alattuk egy kő állt ki, rajta valóban egy félhold vésete. Beni megnyomta – a kő lassan elmozdult. Halk zörej hallatszott, majd egy kis nyílás tárult fel, éppen akkora, hogy beférjenek rajta.

Odabent sötét volt, de Beni sosem indult útnak zseblámpa nélkül, és most sem volt másként. Gyorsan elővette a hátizsákból, és elindultak.

A folyosók szűkek és porosak voltak, de ahogy haladtak előre, a falakba vésett jelek bukkantak fel: napok, csillagok, kulcsok és feliratok. Az egyik helyen ez állt:

„Az erőd szíve nem kőből van – hanem emlékezetből.”

Hamarosan egy újabb ajtóhoz értek, amelyet arannyal díszített spirálok kereteztek. Beni megérintette kis mancsával. A zár halk kattanással engedett.

A következő teremben halvány, kékes fény derengett. A padlót csillagminták borították, a falakon régi térképek és festmények lógtak – és a terem közepén állt valaki.

Bőre napbarnított volt, arca mély barázdákkal, mintha maga a föld mesélt volna rajta keresztül. Szemei úgy ragyogtak, mint a csillagfény, a hangja mély volt, mégis meleg.

– Üdvözöllek titeket, kis vándorok. Én vagyok Nonno Peppe – Peppe apó – az utolsó, aki ismeri az erőd titkait és régi legendáit.

A kis csapat megilletődve hajolt meg.

– Megtaláltátok a kapukat, és a szívetek bátor. Készen álltok megtudni, mit őriz a Sant’Elmo több mint hétszáz éve…

A terem közepén ekkor lassan emelkedni kezdett a kőpadló. Egy kristálygömb jelent meg – benne a város képe, apró fényekkel lüktetve.

– Ez Nápoly szíve. Történetekből, szeretetből és emlékekből áll. Ha őrzitek a meséket, örökké világítani fog – mondta Nonno Peppe.

A gyerekek egymásra néztek. Tudták: ez nem csupán egy kaland. Ez egy küldetés.

Nonno Peppe óvatosan a kristálygömb fölé hajolt, és lágyan megérintette. A gömb belsejében képek jelentek meg, mintha egy varázstükör tárult volna fel: évszázadok peregtek vissza, és Nápoly egyre régebbi arcait mutatta.

– Hallgassátok csak, kis barátaim – kezdte. – Ez az erőd nem mindig volt ilyen csendes. Régen őrség állt itt, katonák járták folyosóit, és messzire elláttak innen – egészen a tengerig. Nemcsak vár volt ez, hanem figyelőtorony, börtön és menedék is egyszerre.

A gömbben egy régi kőalapzat jelent meg, miközben emberek építették.

– Az első erőd a 14. században épült, Anjou Károly parancsára, de akkor még nem volt csillag alakú. Amikor azonban az 1500-as években spanyol uralom alá került a város, egy nagyon okos katonai mérnök teljesen új erődöt tervezett ide – egy csillag alakút. Akkoriban ez volt a legmodernebb forma, mert minden irányból védekezni lehetett vele.

A csillagalakú forma aranyló vonalakkal rajzolódott ki a gömbben.

– Ezért ilyen különleges – hat csúcsa van, mint egy varázscsillagnak.

Beni tágra nyílt szemmel figyelte.

– És kik laktak itt? – kérdezte.

– Sokáig katonák. A várat évszázadokig erősítették, használták a spanyolok, majd a Bourbonok is. Az 1700-as években még rabokat is tartottak itt. A falak történeteket suttognak – bátorságról, reményről, és néha szomorúságról is. De a város lelke mindig ott maradt bennük.

Ekkor Gennaro is megszólalt:

– És most miért ilyen csendes?

– Mert az idők változnak – felelte Nonno Peppe mosolyogva. – Ma már nem háborúk dúlnak itt, hanem kiállítások, művészeti programok. Az emberek azért jönnek fel ide, hogy fentről nézhessék a várost, mert innen látni a Vezúvot, a tengert, és tiszta időben még Capri szigetét is.

A kis társaság elképzelte, ahogy egy bástyán ülnek, figyelik a naplementét, és közben Nápoly arany fényben úszik.

– Most már ti is az erőd őrzői vagytok – mondta Peppe apó. – Meséljétek el másoknak, amit megtudtatok. Mert egy város varázsa akkor él tovább, ha valaki megőrzi a meséit.

A kristálygömb lassan elhalványult. A falak halk zümmögéssel visszahúzódtak, és a csillagerőd újra elcsendesedett.

Nonno Peppe elmosolyodott, majd újabb képet varázsolt a gömbbe: a Castel Sant’Elmo tetejét, ahogy a nap sugarai minden irányba szétáradnak róla.

– Tudjátok-e, miért látni innen szinte az egész várost?– Mert ez az erőd pontosan Nápoly fölé épült – egy magas dombra, a Vomero-dombra. Olyan, mintha a város koronája lenne.

Beni csillogó szemmel nézett rá.

– Olyan, mint egy csillag az ég tetején?

– Pontosan! – bólintott Peppe apó. – És azért mondják tréfásan, hogy innen 368 fokos a kilátás, mert minden irányban látsz valamit:

– Keleten a Vezúvot, ahogy őrzi a várost,– Délen a tengert, ahol Partenope éneke száll,– Nyugaton Pozzuoli dombjait,– és északon a messzi hegyeket.

– A szél körbefut az erődön, a nap minden csücskét eléri. Ez a hely nemcsak katonai bástya volt, hanem őrtorony is – amely mindent látott, és mindent megőrzött. Ezért volt olyan fontos évszázadokon át.

Beni felugrott.

– Ez azt jelenti, hogy innen mindent látni lehet!

– Pontosan. Aki itt áll, nemcsak a várost látja – hanem a történelmét, a titkait és a jövőjét is. De csak az, aki nyitott szívvel és kíváncsi szemmel érkezik. Mint ti.

A nap lassan lemenőben volt, amikor a kis csapat kilépett a csillagerődből. A város alattuk arany fényben ragyogott, a tenger tükrében pedig megcsillant a nap utolsó sugara. Beni mélyet szippantott a levegőből. Úgy érezte, mintha az egész világ heverne előtte – tele történetekkel.

– Gondolod, hogy tényleg őrzőkké váltunk? – kérdezte halkan.

– Amíg mesélünk róla, a város fénye sosem alszik ki – felelte Gennaro, miközben még egyszer visszanézett a csillagerődre.

– Akkor kezdjünk is neki. Későre jár, ideje hazaindulni. Én majd mesélek a nagynénémnek… és Tyúkanyónak – kuncogott Beni.

– Én pedig a szüleimnek és a testvéreimnek – mondta vidáman Gennaro, és a többiek is bólogattak.

Így hát boldogan, szívükben a csillagszív fényével és fejükben a formálódó szavakkal elindultak hazafelé. Tudták: minden igazi kaland akkor válik örökkévalóvá, ha továbbadják – egy mesében, egy ölelésben, vagy egy álmos esti történetben.

Ezen az estén Nápoly felett a fények különösen melegen ragyogtak.