5. Reggeli hangulat

Másnap reggel Beni korán felébredt. A szobája ablakán át finom, sós tengeri szellő simogatta meg a tüskéit. Mélyen beszippantotta a levegőt, ami annyira más volt, mint otthon, az erdőben – friss, játékos és egy kicsit csiklandós.

Ahogy a pocakja hangosan megkorgott, a nagynénje mosolyogva lépett be a szobába.

– Buongiorno piccolina! ( jó reggelt kicsim )– köszöntötte olaszul. – Ma valami különleges helyre viszlek!

Beni izgatottan felpattant. Gyorsan felkapta a kis táskáját – amiben természetesen ott lapult a távcsöve is –, és már indulásra készen állt.

Lesétáltak az utcára, ahol a város már éledezett. Különös szavak zsongtak körülöttük:„Buongiorno!”,

„Ciao!”,

„Ué, comme staje?”

Beni kíváncsian nézett fel a nagynénjére.

– Mit jelentenek ezek a szavak?

A nagynénje nevetett:

– „Buongiorno” azt jelenti: „Jó reggelt!”,

   „Ciao” azt, hogy „Szia!” vagy „Viszlát!”, és

   „Ué, comme staje?” nápolyi nyelven annyit tesz: „Hé, hogy vagy?”

Beni rögtön megjegyezte őket, és félhangosan ismételgette magában, míg egy apró kávézóhoz nem értek egy szűk sikátorban. A hely tele volt illatokkal: frissen sült tészták, kávé, csokoládé, vanília...

Ahol a nagynéni rendelt két "cornetto"-t – egy édes, vajas tésztából készült péksüteményt, amit porcukorral szórtak meg, és belül puha krémmel töltöttek meg.

– Nápolyban az emberek szeretik édesen kezdeni a napot – magyarázta a nagynéni. – Régen az élet itt sokszor nehéz volt, de az emberek nem akarták, hogy ez a reggelüket is elrontsa. Ezért reggel valami édessel kényeztették magukat, hogy jól induljon a nap. És tudod, a nápolyiak hisznek abban, hogy egy kis boldogság a reggeli órákban az egész napra elég lehet!

Leültek egy kicsi asztalhoz, és amikor a barista, egy kedves, bajuszos bácsi odalépett hozzájuk, így szólt:

– Látom fiatal új vendégünk van ma, allora oggi dovete provare la sfogliatella! – (akkor ma meg kell kóstolnotok a sfogliatella-t!

Beni kérdőn nézett a nagynénjére.

– A sfogliatella egy híres nápolyi édesség – magyarázta mosolyogva. – Nézd csak, olyan, mint egy kagyló alakú sütemény, kívül ropogós, belül pedig finom, édes ricottás, narancsvirágos töltelékkel.

A barista közben büszkén egy tálcára mutatott, amin aranyló, réteges kis sütemények sorakoztak.

– Tudod, Beni – folytatta a nagynénje –, a legenda szerint a sfogliatella története egy régi kolostorban kezdődött, a Szent Rókus nővéreinél. Egy nap az egyik apáca egy kis maradék ricottát, cukrot, kandírozott narancshéjat és búzadarából főzött krémet szeretett volna felhasználni, hogy ne menjen kárba. Ezekből a hozzávalókból kitalált egy új édességet, amit vékony, leveles tésztába töltött, majd megsütött. Így született meg a sfogliatella, ami annyit jelent: „kis levelecskék”.

Beni csillogó szemekkel hallgatta a történetet, miközben megkóstolta az első sfogliatella-ját. A tészta ropogott a fogai alatt, belül pedig a krém lágyan szétolvadt a szájában.

– Hmmm! – mormogta tele szájjal. – Ez mennyei!

A nagynénje közben tanította neki az új szavakat is:

– Ha szeretnéd megköszönni a finom reggelit, mondhatod azt, hogy „Grazie!” (Köszönöm!), és ha elköszönsz a baristától, mondhatod: „Arrivederci!” (Viszontlátásra!).

Beni lelkesen ismételgette:

– Grazie! Arrivederci!

Mire befejezték a reggelit, Beni már tudta, hogy a nápolyi napok minden reggel hozhatnak valami új csodát – legyen az egy finom íz, egy mosoly vagy egy új szó, amit megtanulhat.

Miután elköszöntek a baristától – Beni már magabiztosan mondta:– Grazie! Arrivederci!

–a nagynénje kézen fogta, és elindultak lefelé egy szűk, macskaköves utcácskán, ahol a reggeli fény aranyszínűre festette a házak falát.

mandolino

Az utca végén egy kis tér nyílt, ahol egy idős bácsi ült a padon. Mandolint tartott az ölében, és halkan pengette a húrjait. Beni megtorpant. A hangok olyan puhán szőtték körbe, mintha a levegő is belesóhajtott volna a dallamba.

Ahogy a bácsi mandolinján játszani kezdte a gyönyörű dallamot, a kis tér megtelt fénnyel és hangokkal. A nap szinte táncolt a házak ablakain, a rigók pedig mintha a dallamot kísérték volna.

A bácsi halkan énekelte a szöveget:

„Che bella cosa na jurnata ’e sole...”

Beni elbűvölten hallgatta.

– Mi ez a dal? – kérdezte suttogva.

– Ez az ’O Sole Mio – válaszolta a nagynénje. – Nápoly egyik leghíresebb dala. A címe azt jelenti: „Az én napom” vagy „Napsugaram”.

– Olyan szép… – mondta Beni, miközben újra becsukta a szemét egy pillanatra, hogy csak a zenére figyeljen.

A nagynénje elmosolyodott, és halkan mesélni kezdett:

– Tudod, ennek a dalnak is van egy saját története. Több mint száz éve írta egy Eduardo di Capua nevű zeneszerző, amikor az édesapjával messze, Oroszországban utazott. Ott, egy hideg tavaszi reggelen kapott egy levelet a barátjától, Giovanni Capurro-tól, aki költő volt itt, Nápolyban. A levélben egy vers lapult – ez lett a dal szövege.

– Tehát a dal Nápolyban született… vagy mégsem? – kérdezte Beni csodálkozva.

– A vers Nápolyból jött, de a zene ott született, egy idegen városban, ahol Eduardo honvágyat érzett. A nap, amit látott, gyönyörű volt, de ő csak arra gondolt: „Az én napom nem itt van. Az én napom Nápolyban ragyog.”

Beni elmerengett. Elképzelte, ahogy egy ember messze földön ül, és egy olyan napra gondol, ami nem az égen van, hanem egy másik világban – egy otthonról hozott emlékben, vagy éppen valakinek a mosolyában.

A bácsi éppen akkor kezdte énekelni a sorokat:

„Ma n’atu solecchiù bello, oi nè...”

– Ez mit jelent? – kérdezte Beni.

– Azt, hogy „Van egy másik nap… még szebb, tudod…” – válaszolta a nagynénje lágy hangon. – A dal arról szól, hogy bármilyen szépen is süt a nap odakint, a legszebb fény akkor ragyog, ha az a valaki, akit szeretsz, ott van veled.

Beni kicsit elgondolkodott. Aztàn halkan azt mondta:

- Nekem ma te vagy a napom.

A nagynèni megölelte.

A bácsi közben tovább énekelt ès miközben tovább sétáltak a kis téren, a nap valóban mintha melegebben sütött volna.