13. Gennaro, egy név nyomában

Egy napsütéses reggelen Beni nagynénje különös kéréssel fordult a két jó baráthoz:

– Beni, Gennaro, menjetek el bevásárolni, de csakis a legfinomabb hozzávalókat hozzátok az ebédhez!

A két fiú útnak indult a nápolyi sikátorokon át. A levegőben frissen sült kenyér illata keveredett a citromfák édes aromájával, az ablakokból néniék hangja hallatszott, amint hangosan beszélgettek egymással a szűk utcákon át.

Egyszer csak Beni elgondolkodva megszólalt:

– Te, Gennaro, amikor a föld alatti városról beszélgettünk a nagynénémmel, említette a San Gennaro katakombákat. Azt mondta, ott fekszik egy híres szent. Vajon van valami közöd hozzá? Hiszen téged is Gennarónak hívnak!

Gennaro elmosolyodott.

– Bizony, van közöm hozzá! A nevemet róla kaptam. San Gennaro Nápoly védőszentje. A története több mint ezerhatszáz éves! Itt nálunk mindenki ismeri és tiszteli őt.

– Mesélsz róla? – kérdezte Beni kíváncsian.

– Kapaszkodj, mert ez egy igazi csodatörténet! – felelte Gennaro, és mesélni kezdett.

-San Gennaro – vagy ahogy latinul hívják, Szent Januáriusz – a 3. században élt. Beneventóban született, és később Nápoly püspöke lett. Abban az időben azonban üldözték a keresztényeket.

– Szegény Gennarót is elfogták, mert nem akarta megtagadni a hitét – mesélte komolyan a fiú.

– Diocletianus császár idején kivégezték, de a hívők nem feledték őt. Összegyűjtötték a vérét két kis üvegcsébe, és azóta is őrzik őket a nápolyi dómban.

– És... miért különleges ez? – kérdezte Beni tágra nyílt szemmel.

– Mert a vér csodát tesz! Évente háromszor a megalvadt vér újra folyékonnyá válik – mondta Gennaro, és a szeme csillogott, ahogy mesélt.

– Ez a város legnagyobb csodája!

– Tényleg megtörténik?

– Igen. És nem is akármiképp! Szeptember 19-én, a szent ünnepnapján, amikor az egész város ünnepel. Aztán május első vasárnapján, amikor a szent ereklyéit régen átvitték a városba. És december 16-án, amikor San Gennaro közbenjárására a Vezúv kitörése megállt, mielőtt elérte volna Nápolyt.

Beni csak ámult.

– És mit gondolnak az emberek, ha a vér megmozdul?

– Azt, hogy a város biztonságban van – mondta Gennaro.

– De ha nem válik folyékonnyá, akkor mindenki aggódni kezd.

Ahogy tovább ballagtak, elhaladtak a hatalmas nápolyi dóm mellett. A kapun keresztül halvány fény szűrődött ki.

– Ott őrzik a vért – mutatott Gennaro a dómra. – A Duomo di Napoli-ban, a szent kápolnában. Ott van San Gennaro koponyája is.

Beni kíváncsian nézett be. A templomban gyertyák égtek, a levegőben füstölő illata lebegett. Mintha maga a város szíve dobogott volna odabent.

– Ezért történik ott a csoda – suttogta Gennaro.

– Mert ott van minden együtt: a szent maradványai, a hívők imái, és a remény, ami sosem alszik el.

– És a katakombák? – kérdezte Beni.

– Ott temették el először San Gennarót. A föld alatt hosszú folyosók húzódnak, falakon ősi falfestmények, apró kápolnák. Azt mondják, ha csendben hallgatsz odalent, a város régi szívdobbanásait is meghallod.

Beni elmosolyodott.

– Ez tényleg varázslatos hely.

– Igen – bólogatott Gennaro.

– És tudod, van még valami, amit kevesen látnak: a San Gennaro kincstára.

– Kincstár? Mint egy igazi kincs?

– Pontosan! – nevetett Gennaro.

– Évszázadokon át az emberek aranyat, drágaköveket, ékszereket ajánlottak fel hálából a szentnek. Ott van például az arany püspöksüveg, több mint háromezer drágakővel! Minden darab egy-egy ima, egy-egy köszönet.

– Hűha… – lehelte Beni. – Ez tényleg a város szíve.

– Így van. Ez a kincs nem arany és ezüst, hanem szeretet és hit.

Gennaro nevetve hozzátette:

– Még a híres nápolyi komikus, Totò is mondta egyszer:

„Ha San Gennaro kincse a kezembe kerülne, Nápoly legboldogabb embere lennék!”

Mindketten nevettek, aztán Gennaro hirtelen a homlokára csapott:

– Jaj, Beni! Annyira belemerültünk a mesélésbe, hogy majdnem elfelejtettük, miért indultunk el!

– Tényleg! – kiáltott fel Beni. – A bevásárlás!

– Ha nem sietünk, elfogynak a legfinomabb paradicsomok, amiket a nagynénéd kért!

Nevetve rohantak végig a sikátoron. A napfény csillogott a macskaköveken, a távolban megszólalt egy utcai zenész harmonikája.

És miközben futottak, Beni arra gondolt:

Nápoly tényleg különleges hely. Egy város, ahol a csodák nem a mesekönyvek lapjain élnek – hanem az emberek szívében.