26. Szalone Margherita

Beni nagy lelkesedéssel szaladt haza.

Alig kapott levegőt, amikor belépett, máris kérdésekkel ostromolta a nénikéjét.

– Zia, Zia! – hadarta.

– Ma voltunk a Galleria Umbertóban a bácsikámmal, és láttam egy furcsa nevet: Salone Margherita. Azt mondta, téged kérdezzelek meg, mert te szereted az operát, és biztosan ismered a történetét… meg a San Carlóét is!

La Zia elmosolyodott, letette a kötőtűt, és halkan felnevetett.

– Lassan, Beni, lassan… most már értem. Akkor kezdjük az elején. De figyelj jól, mert ez nem akármilyen történet.

– A Salone Margheritával! – vágta rá Beni csillogó szemmel.

– Rendben – bólintott.

– Ott, a felső polcon találsz egy könyvet Salone Margherita címmel. Hozd csak ide.

Miután kényelmesen elhelyezkedtek, és elkezdték lapozni a könyvet, La Zia mesélni kezdett.

– A XIX. század végén, amikor Nápoly éppen újjászületett, két testvér, a Marino fivérek megnyitottak egy különleges szalont. Olyan volt, mint egy francia kabaré: minden franciául volt írva, az étlap, a plakátok, még a hangulat is. Franciaország volt a követendő példa.

A szalon a Galleria Umberto I alatt kapott helyet, mélyen a föld gyomrában. A kör alakú terem a galéria egészének tervével összhangban született, és ez a forma tökéletes rálátást biztosított a középen zajló, merész előadásokra. Odafent, közvetlenül a galéria mozaikjai alatt, magas mennyezet, csillogó csillárok világították meg a teret.

Úgy hívták: Salone Margherita, a királynéról elnevezve. De ez nem csupán színház volt. Itt ettek, ittak, nevettek, álmodoztak – és botránkoztak is.

Odabent gázlámpák fénye csillant meg a tükrökön és a vörös bársonyon. Márványasztaloknál elegáns urak ültek: katonák, utazók, újságírók, politikusok.

A levegőben szivarfüst, parfüm és pezsgő illata keveredett. A színpadon pedig megjelentek a sciantosák.

– Kik voltak ők? – kérdezte Beni ámulva.

– Különleges nők – felelte la zia.

– Táncosnők, énekesek, csábítók. Sokan vidékről érkeztek, új, franciás, titokzatos nevet választottak maguknak. Ők hozták el Nápolyba Párizs hangulatát: a kánkánt – ami akkoriban tiltott tánc volt –, a nevetést és a szabadságot.

Volt egy mozdulatuk, egy különleges csípőrántás, amely „la mossa” néven vált legendássá. A leghíresebb közülük egy arisztokratikus eleganciájú nő volt: csillogó ékszereket és a strucctollas fejdíszeket ő viselte először. Miatta épültek az első lépcsők a színpadra, az első ezüstszökőkutak, és az ő jelmezeit ma is őrzik a nápolyi San Martino Múzeumban.

A Salone Margherita olyan volt, mintha egy darabka Párizs költözött volna Nápoly alá. Két líráért belépőt és egy italt kaptál, és ha igazán ünnepelni akartál, pezsgőt is ihattál.

De a fény mögött árnyék is lapult. Botrányok, féltékenység, titkos szerelmek. Azt beszélték, hogy egy féltékeny férj egyszer fegyverrel rontott be egy öltözőbe… és a csillogás hirtelen félelemmé változott. Idővel a szalon is bezárt, a Belle Époque könnyedsége elcsendesedett.

– Akkor most már nincs is ott semmi? – kérdezte Beni.

– Dehogynem – mosolygott a nénike. – Ha ma végigsétálsz a Galleria Umbertóban, és lenézel a kerek üvegablakokon, még mindig ott rejtőzik a múlt.

A föld alatt alszik egy

régi álom: nevetés, zene, tánc és titkok.

A Salone Margherita még a mozi születését is látta. Itt vetítettek először filmet Nápolyban, alig egy évvel a párizsi bemutató után. Előbb mozgóképek, aztán varietéműsorok – így telt egy este.

A nénikéje egy pillanatra elhallgatott, majd kacsintott.

– És tudod, Beni, még egy sütemény is született ebből a világból.

– Sütemény?! – kerekedett el Beni szeme.

– Igen. A ministeriale. Csokoládé, likőrkrém… Egy cukrász (Scaturchio), találta ki egy híres sciantosa tiszteletére. Annyit küldött belőle a minisztériumokba engedélyekért, hogy végül azt mondta: „Ez már igazi miniszteri ügy!” Így kapta a nevét.

Beni elgondolkodva hallgatott.

– Akkor a Salone Margherita nem tűnt el… csak elbújt.

– Pontosan – felelte a nénike.

– Nápolyban a történetek sosem halnak meg. Csak lesétálnak a föld alá, és várják, hogy valaki újra kérdezzen róluk.

Beni elmosolyodott.

– És most mesélsz a San Carlóról is? – kérdezte óvatosan.

La Zia nagyot mosolygott.

– Már késő van. Az holnap esti mese lesz. Most pedig fogmosás, és irány az ágy!

Jó éjszakát!

a szalone kèpei a web tiscali,it oldalàròl