Egy délután hazafelé tartva Beni édes illatot érzett a levegőben, amely betöltötte a kis utcákat. – Nènikèm, mi ez a finom illat? – kérdezte, ahogy benyitott a konyhába, ahol a nénikèje már a vacsorát készítette elő. A nagynéni elmosolyodott: – Szent József fánkjának az illatát érzed, Beni. Nápolyban nagyon fontos édesség. Minden évben elsősorban március 19-én készítjük. – És ki az a Szent József? – kérdezte kíváncsian Beni. A nagynéni leült mellé, és mesélni kezdett: – Szent

Beni szerette Nápolyt. De a kedvenc „erdője” a Quartieri Spagnoli volt. A kövek voltak a fái, a sikátorok az ösvényei, az emberek hangjai pedig a madárdalok. Reggelente a kávé illata fogadta. Délután a gyerekek labdáját kerülgette az utcán. Este pedig megállt hallgatni a történeteket, amik a nyitott ablakokból szűrődtek ki. Mert Nápoly mindig mesèlt. Beni azonban érzett még valamit: a város szíve egyszerre volt nehéz és gyönyörű. Látta a fáradt munkásokat, az álmodozó fiatalo

Egy meleg, napsütéses délutánon Beni a szobája puha szőnyegén feküdt, és egy hatalmas mesekönyvet lapozgatott. A könyv tele volt gyönyörű, színes képekkel. De nem királyokról vagy sárkányokról szólt, hanem a világ egyik legnagyobb és legkedvesebb állatáról: az elefántról. Beni teljesen elmerült a képekben. Látta, ahogy az elefántok együtt sétálnak a poros szavannán, ahogy a kicsik az anyjuk mellett bújnak meg, és ahogy ormányukkal vizet permeteznek magukra a forró napsütésben

Egy napsütéses délutánon, uzsonnaidő táján Beni már egyre gyakrabban pislogott a konyha felé. A kis gyomra halkan korogni kezdett – bizony, ideje lett volna az uzsonnának. Éppen ekkor lépett be a szobába a nénikéje, kalapban, táskával a kezében, mintha már indulásra készen állna. Beni meglepetten nézett rá. – Nem kapok uzsonnát? – kérdezte aggódva, miközben megsimogatta a pocakját. A nénikéje elmosolyodott. – Dehogynem. Ma elviszlek egy nagyon különleges helyre uzsonnázni. Be