A szél lágyan játszott a kabátok szélével, és a tenger felől sós illat érkezett, mintha maga Nápoly sóhajtott volna egyet. Nénikéje megkérdezte Benit, van-e kedve vele menni a térre játszani, míg ő elintézi ügyes-bajos dolgait. A kis főhősünknek sem kellett több: már hiányoztak neki kis barátai. Fogta is nénikéje kezét, és elindultak. A gyerekek nagy ujjongással üdvözölték kis barátjukat, és azonnal kérdezgetni kezdték: merre járt, mit látott már Nápolyból, meséljen a kalandj

Másnap Beni már egész nap az estét várta. Vacsora után kényelmesen elhelyezkedett a nénikéje ölében. A szoba fénye elhalványult, és ahogy a könyv kinyílt, a lapok között egy különös város bontakozott ki: Nápoly, ahol a tenger sóillata összekeveredik a zenével. – Egyszer régen, nagyon régen… – kezdte a nénikéje, – ebben a városban élt egy király, III. Károly, aki rajongott a zenéért és a színházért. Egy napon így szólt a tanácsadóihoz: „Olyan színházat akarok, amilyen még nin

Beni nagy lelkesedéssel szaladt haza. Alig kapott levegőt, amikor belépett, máris kérdésekkel ostromolta a nénikéjét. – Zia, Zia! – hadarta. – Ma voltunk a Galleria Umbertóban a bácsikámmal, és láttam egy furcsa nevet: Salone Margherita. Azt mondta, téged kérdezzelek meg, mert te szereted az operát, és biztosan ismered a történetét… meg a San Carlóét is! La Zia elmosolyodott, letette a kötőtűt, és halkan felnevetett. – Lassan, Beni, lassan… most már értem. Akkor kezdjük az el

Egy borús, felhős nyári reggelen Beni az ablakpárkányon könyökölve figyelte, ahogy a szürke felhők lassan vonulnak Nápoly fölött. A város ilyenkor is élt: az utcáról beszűrődött egy robogó zúgása, egy távoli kiáltás, és valahonnan frissen főzött kávé illata szállt fel. Beni azon töprengett, vajon mivel tölthetné ezt a kissé álmos napot, amikor hirtelen kinyílt az ajtó. Ott állt a bácsikája, kezében egy hatalmas, meggykrémes cornettóval, amelynek már a fele hiányzott. A szája